Milyen szerepe volt az atombomba megalkotásában Szilárd Leó magyar fizikusnak? Hogyan harcolt azért, hogy a hidegháború ne torkolljon nukleáris összecsapásba? Az Oppenheimer bemutatása óta tömegek kezdtek érdeklődni az atomfegyver kifejlesztését célzó Manhattan-terv iránt. William Lanouette és Szilárd Béla közös kötete, a Szilárd Leó – Zseni árnyékban a magyar tudós szemszögéből mutatja be, hogy pontosan mi is történt 80 évvel ezelőtt.
1939. augusztus 2-án Manhattanben már korán reggel forró, párás volt az idő. Szilárd Leó magyar származású amerikai fizikus azonban a megszokott öltönyében és nyakkendőjében álldogált a járda szélén, a szálloda bejáratánál. Nem ment be a közeli Columbia Egyetemre, ahol dolgozott (ha éppen erre támadt kedve), hanem arra várt, hogy barátja, Teller Ede fölvegye kocsijába – ezzel a jelenettel indul William Lanouette és Szilárd Béla közös kötete a világ egyik legnagyobb hatású magyar tudósáról.
Szilárd Leó és a hidrogénbomba atyjaként emlegetett Teller Ede egy kis Long Island-i nyaralóba tartott egyik barátjukhoz. Akit Albert Einsteinnek hívtak.
Az első atombomba létrehozását célzó amerikai Manhattan-terv történetét az Oppenheimer című filmnek köszönhetően tömegek ismerték meg, ám a projekt egyik kulcsszereplője, Szilárd Leó csak néhány jelenet erejéig tűnik fel az Oscar-díjas moziban. Nem véletlenül nevezi őt életrajzírója „árnyékban álló zseninek”. A magyar atomfizikus Gábor Dénessel és Wigner Jenővel ellentétben soha nem kapott Nobel-díjat, pedig óriási szerepe volt abban, hogy az Egyesült Államok a második világháború idején megelőzte Németországot a fegyverkezési versenyben – a világégést követően pedig azért harcolt, hogy az atom pusztító erejét soha többé ne használja fegyverként az emberiség.
A Szilárd Leó – Zseni árnyékban korántsem csak az atomfizika iránt érdeklődőknek fog tetszeni, a 600 oldalas, vaskos kötet felér egy történelmi regénnyel.
Már csak azért is, mert az 1898-ban született és az 1960-as évek közepén elhunyt tudós valóban kalandos életet élt, amely Terézvárostól Berlinen és Londonon át egészen az Egyesült Államokig vezetett. Többször csak egy hajszál választotta el a haláltól. Az első világháború idején az alig húszéves fiatalember Budapestre utazott, hogy kezdődő betegségét ott kezeltethesse. Néhány nappal később kiderült, hogy az eltávozást engedélyező százados megmentette az életét: amíg őt egy budapesti kórházban kezelték, csapatát Isonzónál heves támadás érte, az összecsapásban szinte az összes bajtársa eltűnt. 1919 végén egy kirándulóhajóval hagyta el Magyarországot, és Berlinben kezdett új életet, ott találkozott azokkal a tudósokkal, akikkel aztán évtizedeken át együtt dolgozott. Pár évvel később azonban sok társával együtt menekülnie kellett: a náci Németországot a határzár életbe lépése előtt egy nappal hagyta el.
Miután ráébredt, hogy a nukleáris láncreakció akár veszélyes fegyverek létrehozását is lehetővé teheti, mindent megtett, nehogy nukleáris fegyverkezési verseny alakuljon ki az amerikaiak és Hitler között, később pedig azért dolgozott, hogy az Egyesült Államok megelőzze Németországot az atombomba létrehozásában.
De miért éppen egy chicagói fallabdapályán építette meg tudóstársaival együtt az első működő atomreaktort? Miért írt levelet a második világháborút követően Sztálinnak, és milyen szerepe volt abban, hogy a hatvanas évektől a két világhatalom, a Kreml és a Fehér Ház között „forródrót” jött létre?
Ezekre is fény derül a Szilárd Leó – Zseni árnyékban című kötetből.
Szilárd Leó zsenialitását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nemcsak tudósként, hanem íróként is bizonyított. Angol nyelven 1961-ben jelent meg az azóta a világ számos nyelvére lefordított népszerű politikai szatírája, A delfinek hangja. Előszeretettel ábrázolta a hidegháborús korszakot a science fiction műfajába ágyazva – szuperintelligens delfinekkel és űrbéli kutatókkal.
Kapcsolódó cikkek:
