Elsős gimnazista voltam, amikor 1988-ban Faludy György 32 év emigráció után hazalátogatott. Pesti nagybátyám szerzett egy példányt a Faludy György Összegyűjtött verseiből (Püski, New York, 1980), és dedikáltatta a nevemre. Ma is megvan a kötet, ronggyá olvasva. Borítóján a hetven körüli, delejes pillantású mester. Édesapám pedig rendelkezett (rendelkezik) a szerző Pokolbéli víg napjaim című önéletrajzi regényének első kiadásával (Szamizdat, Bp., 1987). (Hogy honnan szedte, nem tudom. Kérdeztem, ő se tudja.) Akkor persze még nem sejtettem, hogy a Pokolbéli az egyik legnagyobb magyar regény. Szóval. Innentől a kettőt együtt olvastam, az életet és a verseket. Évekig Faludy-Ulysses bűvöletében léteztem. Ha az ember Faludyt olvas, úgy érzi, Odüsszeusz csupán szánalmas vidéki kispályás, mindössze tíz évig bolyongott tenyérnyi területen, és a furfangos görög kalandjai óvodai kiscsoportos foglalkozások Gyurka bácsi hihetetlen cikázásához képest.
A Faludy-líra az egyik legkiválóbb kapudrog a költészet mámora felé: érthető, zenélő, okos, érzelmes, mély, filozofikus. Micsoda csodás versek: Arab tanárral sakkozom, Óda a magyar nyelvhez, Lorenzo de’Medici, A British Museum könyvtárában, Tanuld meg ezt a versemet… És persze a Villonok! „Mint nagy kalap, borult reám a kék ég, / és hű barátom egy akadt: a köd.” Kívülről fújtuk az egészet (mint a Megáll az időt és az Annie Hallt). A szentesi Horváth Mihály Gimnázium vécéjében minden szünetben irodalmi szalon működött, a titkos cigarettázás okán a „Füst Milán Klub” nevet viselte. Esterházy, Orwell és Petri mellett a legtöbbször Faludy és Villon neve hangzott el, drámai tagozatos barátaink olykor elszavaltak néhány sort. Például a Vastag Margot-t:
„Persze: pukkadnak a párisi polgárok, / mióta hirlik, hogy egy lánnyal járok, / ki az uccáról tartja el magát. / De a kis dögöt nagyon szeretem, / ingét megvarrom, / ágyát megvetem / és megkefélem este [csend, röhögés] a haját”. Így festett a nyolcvanas évek végén egy gimis szexista kanklotyó. Faludy és Villon a haverunk volt, együtt nőttünk fel, és rohadtul leszartuk a fanyalgókat, akik állították, hogy Faludy fordítása nem is fordítás, csak átköltés, az igazi Villonnak semmi köze a Faludy-Villonhoz.
Tudtuk, nem mi vagyunk az első nemzedék, akiket elvarázsolt a Villon fordítása. Olvastuk a Pokolbéliben, hogyan fogadta a kihallgató az ÁVH-n. „A következő napon átvezettek az udvaron az épülettömb Andrássy úti főfrontjába. Félhomályos folyosón, párnás ajtó közelében, orral a falhoz állítottak. Jó ideig álltam már, amikor bentről kellemes, csengő hang hallatszott: »Jöjjön be az a fasiszta!« Az íróasztal mögött fiatal, egyenruhás százados állt. – Nemsokára – mondta, és vidáman rám kacsintott – a nyakadon érzed, hogy a segged mily nehéz.” Persze, a Négysoros vers. Amit a halálos ítélete szélére írt. Amiből megint csak a Faludy-féle a legjobb, pedig lefordította a magyar költészet számos zsenije.
Úristen, hány négysorost írtam kamaszkoromban egy kockás spirálfüzetbe, hogy ha majd halálos ítéletem szélére kell kaparnom valami frappánsat, ne ott kelljen improvizálni. Mert abban biztos voltam, hogy egyszer halálra fognak ítélni. Író vagy költő, vagy valami ilyesmi akartam lenni. És milyen költő az, akit nem ítélnek halálra, nem kínoznak meg, vagy legalább nem űznek száműzetésbe?
Gondoltam akkor. Kicsit gondolom most is. Aztán egyetemista koromban elmentem egy estjére. A budai Várban volt, a Korona cukrászdában. Valamikor a kilencvenes évek közepén. Azt hittem, óriási csalódás lesz, mint amikor megnézed a moziban a kedvenc regényedből készült filmet. De nem. Gyurka bácsi, az agg csavargó mindenkit elvarázsolt. A hajával, a humorával, a dumájával, a műveltségével, de elsősorban a költőségével.
Soha nem volt költőbb költője Magyarországnak, mint ő. Ő éppen olyan volt, mint amilyennek a mesekönyvekben rajzolják a költőt. Kívül-belül. Ő volt a desztillált költő. Megáldva és leköpve mindenütt. Még akkor is, ha nagy adag Münchhausen báró lakott benne.
De hát ki az, aki ha mocsárban süllyed, Valóság Nagybácsira vár, mikor saját kezével is ki tudja magát rángatni önnön hajánál fogva a dágványból? Amikor például egy JA-szemináriumon megkérdeztük Tverdota tanár urat, mi igaz azokból a regényes sztorikból, amelyeket Faludy közöl József Attiláról, akkor Tverdota tanár úr szelíden elmosolyodott, és valami olyasmit mondott, F. Gy. mesternek, finoman szólva, nem erőssége a történeti hűség. Én ilyenkor befogtam a fülemet, pedig erősen szerettem Tverdota tanár úr óráit.
Azt hiszem, Faludy kánonban elfoglalt helyének nem tett jót az az utolsó pár év, amit Pesten töltött. A magyar kánon sznob, irigy és prűd, nem tűri, ha a költőből celebbohóc lesz[1]. Így aztán F. Gy.-t előkelőbb irodalmi körökben ma nem illik emlegetni, nem elég komoly, nem elég mély, nem elég poszt, és nem elég modern. Legyintenek, literatúrai Győzike! Pedig hát lóceruzát! Fantasztikus költő, pompás fordító, elsőrangú regényíró, és mindenekelőtt a magyar irodalom legnagyobb „átköltője”.
Állítja ezt egy író, akinek a kedvenc könyve Faludy Pantagruelje, ennél jobbat soha nem olvasott. Ha Párizsból kellene ennek az írónak menekülnie a nácik elől, és már csak gyermekhátizsákot lehetne kapni a városban, és ebbe a gyerekhátizsákba csak egyetlen könyv férne, akkor a Faludy-féle Pantagruel első kötetét vinné.
Szóval Villont ott hagytuk el, hogy valahol az őszi avaron, egy vén tövisbokor aljában fekve marad, és valaki, aki olvasta testamentumát, a temető kocsma felőli szélén elföldeli, egy fehér kőre korommal írja nevét. De ez már rég volt, több mint fél évezrede. Ám, hogy mi van mostanság a korhely, kurvákbabája és akasztófavirág Villonnal, nos, ezt is Faludy-Rabelais-tól tudjuk: „a Gargantua egyik hőse, Episztémon, aki megjárta a poklot, azt is elmeséli, hogy odalent rossz dolguk van a gazdagoknak és a nagyuraknak: II. Gyula pápa pástétomot árul, Kleopatra kofa, Nerva császár kifutófiú; de Diogénesz bíborköpenyben ül és a szegény Villon aranyat csörget a zsebében és farba rúgja Xerxes királyt…”[2] Nem tudom elképzelni, hogy Gyurka bácsi nem vesz részt ezekben a borgőzös murikban!
[1] Ezt a cikket vonaton írom. Az előbb (Szentes után, Csongrád előtt, a Tisza fölött) odalépett hozzám a kalauz, meglátta mellettem a Faludy-Villon egy 1978-as amerikai kiadását (dedikált, apámé!) és azt kérdezte: „Ez az a Faludy, aki azzal a fiatal csajjal élt?” Igenlő válaszom után még annyit mondott: „Asztakurva!”, majd tovább haladt. Ennyit talán ezúttal a vasúti líráról…
[2] Gyurka bácsi rosszul emlékszik, Villon valójában belepisál a mustárárus Xerxész dézsájába. (Pantagruel I/30)
