„KAZÁR SZÓTÁR. Az álomfejtők (egy igen erős kazár szekta) könyveit foglalja magában. Ez a szótár a kazárok számára a Szentírás – a biblia – bizonyos formája.”
Vannak nagy könyvek, melyeket az ember kiolvas (egyszer vagy néhányszor), és ily módon a művek erényei, értékei, tudásai kibomlanak számára. Az olvasó birtokba veszi ezeket a könyveket. „Az én könyveim, az én kedvenceim”, mondja. A „nagy könyv” alatt azt értem: irodalmilag, művészileg jelentős alkotás, magas minőségű szépirodalom. Ilyen könyv például a Gargantua, A Mester és Margarita, az Utas és holdvilág vagy a Halál Velencében, százával lehetne még mondani.
Aztán vannak könyvek, amelyeket nem lehet kiolvasni. Mert nem olvasásra szánta őket a szerzőjük. Ezekbe a könyvekbe bele kell költözni. Szinte semmit nem adnak magukból egy, két vagy néhány olvasás után, nem lehet őket birtokba venni hagyományos olvasás („kiolvasás”) útján. Ezek ugyanis nem irodalmi könyvek, hanem szent könyvek. Azt hisszük, hogy szent könyveket csak régen írtak (például Mózes a Tórát vagy János az Apokalpiszisét), pedig ez nem igaz, manapság is írnak ilyeneket. Példa rá az Ulysses, a Karnevál vagy éppen a Kazár szótár. A szent könyvet irodalmi mércével nemigen lehet mérni, furcsa szerkezete, irodalomtól idegen működése, homályos, olykor spirituálisan ködös „üzenete” miatt leginkább a modern vagy a posztmodern fiókba szokás sorolni (száműzni). Már azok sorolják ilyen fiókokba, akiknek semmi közük a szent könyvekhez: az irodalmárok.
A szent könyvnek nem olvasója van, hanem lakója, aki úgy dönt, a többi könyvet kizárja, elfelejti, és életét, szellemét, lelkét, elméjét ezután csakis annak szenteli, hogy ezt az egyetlen könyvet tanulmányozza. Mert érzi, sőt biztos benne, vagyis tudván tudja, a könyv belső magjához, titkos bölcsességéhez, egyszóval Istenéhez csak így találhat utat. Ha folyton, újra és újra, fentről lentre, lentről fentre, kívülről belülre, belülről kívülre belakja ezt a szakrális teret. (A Kazár szótár szerzője például azt állítja, hogy művének nincs autentikus olvasási módja, bárhol felütheti az ember a szöveget, olvashatja jobbról balra, balról jobbra, sőt átlósan, de még úgy is, mintha enne: bal szemét késként, jobb szemét villaként használva.)
Ezek a szövegek (mármint a szent könyvek) elsősorban és lényegüket tekintve nem irodalmi szövegek, hanem „meditációs objektumok”, ahogy Hamvas fogalmaz. A hívőnek (mert nemcsak egy Istennek /isteneknek/ vagy egy vallásnak, de egy könyvnek is lehet hívője, nem véletlenül használunk ilyen kifejezéseket: „Hamvas-hívő” vagy „Joyce-pápa”) át kell engednie lelkét és elméjét a könyvnek, hogy a könyv érezzen és gondolkozzék helyette, így a hívő fokról fokra megközelítheti a könyv magját, közepét, szakralitását, vagyis bölcsességét, titkos tudását.
A szent könyveket nem lehet (vagy inkább nem érdemes, értelmetlen) esztétikai ítélet tárgyává tenni. A legtöbb nagy (irodalmi) könyvről, ami közel áll a szívedhez, könnyedén el tudod mondani, „miről szól”, és miért fontos neked. A szent könyvekről ily módon a legteljesebb módon lepattansz. Mert egyik sem irodalom, még ha zseniális mondatok, bekezdések, fejezetek is lehetnek benne, sőt olykor tele van az „irodalmi szép” kategóriájába sorolható holmikkal. De ez csak a felszín. Megtévesztés. Trükk. A lényeghez semmi köze.
A szent könyv szerzője, így Joyce is, röhög az olvasón, ahogy Isten nevet az emberen, amikor az gondolkodik. A szent könyv nem lehet „szép” vagy „csúf”, nem döntheted el róla, hogy szerinted „jó” vagy „rossz”, nem lehet azt mondani, tetszik nekem vagy nem tetszik. Egyetlen megoldás van: a többi könyvről lemondani, és csak vele, csak benne élni. Nem biztos, hogy egy szent könyv egy adott, létező vagy egykor létezett valláshoz kapcsolódik, lehet a szent könyv maga egy vallás (pl. a Tristram Shandy úr élete és gondolatai).
A szerb Milorad Pavić 1982-ben megjelent, és hamar szakmai világsikert arató könyve, a híres Kazár szótár tipikus példája a szent könyvnek.
Az irodalmi kánon a szent könyvet nem érti, de az irodalmi kánon sznob, gőgös és farizeus, amit nem ért, azt rögvest nagyra értékeli, sőt sztárolja (legjobb védekezés a támadás). A Kazár szótárt is megpróbálták a hivatásos olvasók saját fogalmaik malmaiban leőrölni. Posztmodern szerkezet, mondták, műfaja „spekulatív fikció”, a hagyományos történetmesélés tagadása, Marquez, Borges és Eco a Balkánon, és így tovább… Sorolhatnám még, az elmúlt hetekben elolvastam a könyvről néhány irodalmi elemzést. De nem húzom ezzel az időt. Mindegyik írásnál azt éreztem, mintha egy biciklipedált elemeztek volna szociálpszichológiai szempontok szerint.
Ilyenkor jönne az a rész a recenzióban (ami kétségtelenül egy irodalmi műfaj), hogy a recenzens (spoilerozva vagy anélkül) elmondja, „miről szól”, és miért fontos (vagy nem fontos) neki az adott könyv. Hogy miről szól vagy mi is tulajdonképpen a Kazár szótár, arról természetesen én is csak hablatyolni tudok, majdnem lényegtelen információkon pattogni. Lexikonformában megírt regény: állítja már a szerző az alcímben, de ne dőljünk be neki, csak félrevezetni akar.
Szó sincs lexikonról. Szó sincs szótárról.
A három könyv – a Vörös, a Zöld és a Sárga, vagyis a kazár kérdés keresztény, iszlám és héber forrásainak szótára – mindössze 52 szócikket vagy címszót tárgyal. Ki látott már olyan háromkötetes szótárt, amiben összesen 52 szócikk van? Itt van előttem az Etimológiai szótár (főszerk.: Zaicz Gábor): egyetlen kötet, 8945 szócikket tárgyal. Ráadásul a Kazár szótár szócikkei kicsit sem hasonlítanak egy szótár vagy lexikon szócikkeihez, inkább furcsa novellák, misztikus legendák, spirituális tanmesék, vagy ilyesmik (nehéz irodalmi fogalmakkal körbeírni nem irodalmi szöveget).
Adott egy régi, kihalt nép, a kazárok, akikről alig tudunk valamit. Egy igazi lexikon, az 1939-es Uj Idők Lexikona például nagyjából annyit tud, hogy a kazár török nyelvű és kultúrájú népvándorláskori nép volt, mely Kr. u. 680 körül a Kaszpi tótól a Donig terjedő nagy birodalmat alapított, melynek fővárosa Alkazar lett (a Volga torkolatánál). Birodalmuk kötelékében számos nép élt, így az ősmagyarok is. A IX. századra a lovas nomád nép igen kikupálódott, szőlő- és fölműveléssel, kereskedelemmel, iparral foglalkoztak, az előkelők a zsidó, a katonák a mohamedán, a kereskedők és a szegényebb rétegek a keresztény vallást vették fel. 830 körül függetlenítették magukat a levédiai magyarok a kazároktól, és honfoglalásra induló őseinkhez kazár törzsek is csatlakoztak: ezek voltak a kabarok.
1000 környékén a kazárok eltűntek a történelem színpadáról.
A Kazár szótár szerzője azt ígéri, hogy három könyvben (vagyis hármas nézőpontból: zsidó, görög és iszlám), három fő idősíkból (hitviták kora, XVII. század, XX. század) és 5 x 3 főszereplővel megpróbálja megvilágítani ezt a homályos kazár történelmet (és a misztikus Kazár szótár sorsát), alkot is mindehhez rengeteg elveszett, megsemmisített, lappangó, megtalált, rekonstruált stb. forrást, de – fájdalom – a kazárokról semmilyen enciklopédikus tudásunk nem lesz, sőt a szócikkeknek álcázott történetek inkább még jobban összekuszálják kicsi históriai alaptudásunkat is.
A különös novellafüzérben újra és újra feltűnnek ugyanazok az alakok és motívumok (pl. a csodás Ateh herceg- és költőnő, aki abban az ördögi büntetésben részesül, hogy elfelejti anyanyelvét, kivéve a „kú” szót; Avram Branković, a Kazár szótár íróinak egyike; sátáni személyek; Averkije Skila kopt vívóoktató, Juzsuf Maszúdi, a török lantos, Ádam Rúháni, minden emberi álom összessége; az álomvadászat, a só, a kazár hitvita, a kagán különös álma, a Kazár szótár 1691-ben megjelent első kiadása, melyből egyet Daubmannus mérgezett nyomdafestékkel nyomtatott ki /vö. A rózsa neve mérgezett könyvével/ stb.), és a káosz egyre nagyobb lesz (nagyobb, mint ebben a mondatban), a szálak oly rettenetesen összekuszálódnak, hogy olvasó legyen a talpán, aki ezt követni tudja (nem tudja!)
Előbb-utóbb a legkitartóbb olvasónak is konstatálnia kell, hogy nem egy szótárral van dolga, nem a kazárok történetéről szól a könyv, és nem is lexikonregény. Hát akkor micsoda? – kérdezi kétségbeesve, és remegő kézzel lapoz vissza az Elöljáró megjegyzésekhez, hátha valamit elmulasztott. De itt meg a röhögő szerzőt találja, aki őt gúnyosan kikacagja: „az olvasó mutatványos ló, és hozzá kell szoktatnotok (ti. nektek, íróknak), hogy valamennyi sikeresen véghez vitt feladat után kockacukor legyen a jutalma. Ha a cukor elmarad, semmi sem lesz a mutatványból. Ami pedig a könyvek értékelőit és kritikusait illeti, ők olyanok, mint a felszarvazott férjek: mindig utolsóként értesülnek az újdonságról…”
Pavić tehát már könyve elején elárulja, hogy az olvasó ezúttal hoppon marad, mert nem kapja meg a szokásos írói cukrot a mutatvány végén. Mert ez most nem irodalom, nem művészet, nem mutatvány. Ez több.
A hivatásos olvasó, a kritikus is fel van szarvazva. Elemezhet, ítélkezhet, szálazhat szét és össze, de most mindez hiába, a halak ezúttal ki fognak csúszni a markából. Mert hiába a hiperköltői nyelv, a néhol márquezi mágikus realizmus, a posztmodern trükkök (intertextualitás, metafikció és egyéb zsebcselek), a borgesi talányosság, az andrići és kiši balkáni egzotikum, az álhistóriai álkeret, az ördögi humor stb., szóval minden literatúrai bája ellenére e szöveg nem irodalom, hanem szent könyv: nem olvasásra, hanem beköltözésre készült.
Gimnazista koromban került először kezembe a Kazár szótár, mégpedig az 1987-ben, az újvidéki Forum kiadónál megjelent kiadás, melynek egy nagy, régi, zöld kulcs van a borítóján. Kukkot sem értettem a könyvből, de mindenki ajnározta (vagyis senki sem értette). Én szerettem lapozgatni. Ahogy ezt az új, helikonos, zöldarany kiadást is.
Olykor beleolvasok egy-egy gyönyörű mondatba, belekapok egy-egy álomízű történetbe.
Kedvencem az Isajlo Sukról szóló (magyar vonatkozású) novella (vagy mi), melyben az újvidéki régész-arabista az 1982. év áprilisának egy reggelén, ébredés után kulcsot talál a szájában (máskor, egy rettenetes ivászat után talált már a szájában megdrótozott disznóorrot is). Olvasás közben tompa fájdalmat érzek a szívem környékén, és arra gondolok, milyen jó lenne, ha nem lennék olvasó, és egy egész életre beleköltözhetnék ebbe a könyvbe, ha e könyvnek adhatnám az életemet, ha e könyv hívője lehetnék, ha e könyv érezne, gondolkodna, álmodna helyettem, ha e könyv álmain keresztül eljuthatnék a Kulcshoz.
De, fájdalom, a Kazár szótár kulcsa soha nem lesz az enyém.
Olvasó vagyok, nem hívő.
