Társas lény, definiálja Arisztotelész az embert. Gyilkos lény, állítja a sárkányfog-veteményről Vonnegut főműve, Az ötös számú vágóhíd. Meg persze még egy rakás háborús regény. Az ember nincs meg ölés nélkül. Ha egyedül gyilkol, akkor elkapják, börtönbe vágják és/vagy felkötik. De ha társas üzemmódban olt ki életeket (háborúban, valamilyen katonai szervezeti csoportban), akkor hősnek hívjuk az emberi ölőgépet, érzelmes dalokkal buzdítjuk vérontásra, büszkén tűzünk mellére csillogó érdemrendet. Az embernek lételeme a háború, az embernek már óvodában etnikai tisztogatás volt a jele, az ember elképzelhetetlen értelmetlen vérontás nélkül. Az ember története (az ún. történelem) a háborúk története. Arról már nem is beszélve, hogy az ún. irodalom jó része is a háborúról szól. Az irodalom története rögvest egy háborús nagyepikával kezdődik, az Iliász-szal. A régészek és történészek szerint a trójai háború valóban lezajlott. Krisztus előtt több mint ezerkétszáz évvel, és nagyjából tizenöt évig tartott. Homérosz szerint rendes kis vérfürdő volt. Semmi extra tulajdonképpen, csak a szokásos. Na jó, pici dögvésszel és hullagyalázással fűszerezve. Így megy ez. Természetesen szent könyvünk, az Ószövetség is telis-teli van borzalmas háborúkkal, ezekben a szent vérontásokban olykor Isten is részt vesz.
Ha pedig vigyázó szemünket a XX. századra vetjük, azt látjuk, a remekművek nagy része megint csak háborús történet. Švejk, a derék katona az első világháborút bohóckodja végig, A 22-es csapdája pedig már a második világégés végén játszódik. Érdekes, hogy Heller könyve éppen azokról az amerikai katonákról szól, akik Európát repülőgépekről bombázták, Vonnegut műve pedig azokról az amerikai katonákról (hadifoglyokról), akik túlélték ezeket a bombázásokat. Billy Pilgrim és társai egy vágóhíd alá bújva vészelték át Drezda pusztulását. A brit és amerikai légierő két nap alatt gyakorlatilag porig rombolta Elba Firenzéjét, minden különösebb stratégiai vagy harcászati indok nélkül.
Just for fun. Így megy ez. Az ember társas lény, és néha szórakozni vágyik.
Vonnegut gyalogos maga is túlélte a drezdai Armageddont. Negyedszázadig hordozta magában ezt a könyvet, több ezer oldalt írt meg belőle, míg megszületett ez a kétszáz oldalas kisregény, a XX. századi világirodalom egyik legnagyobb alkotása. Gimnazista korom óta harmadjára vagy negyedjére olvasom, és valahogy nem lehet megunni, minden szava arany, nem kopik (ellentétben A 22-es csapdájával, amit nyáron szintén újraolvastam, és már korántsem tűnt akkora dobásnak, mint huszonöt évvel ezelőtt, mikor először került a kezembe, Hellertől ma már sokkal jobban szeretem a Képzeljétek el című esszéregényt, az valami óriási).
Ezúttal nem vállalkoznék a regény ismertetésére, elemzésére, nagyjából mindenki olvasta, aki olvas. Inkább arról beszélnék most, hogy ez a háborús regény (vagy háborúellenes regény) éppen egy másik háború idején jelent meg, gyors népszerűségét ennek is köszönhette. A vietnámi háború alatt az amerikai irodalomfogyasztó pontosan azt érezhette a regény olvasása közben, amit most mi itt, Európa keleti oldalán: nevezetesen, hogy a regény zárlata, miszerint 1945 tavaszán véget ér a második világháború, zöldbe öltöznek a fák, és a madarak a békének örülve boldogan csicseregni kezdenek („Nyitni-kék?”), nos, mindez csak Vonnegut egyik fekete, kegyetlen és cinikus tréfája. Nincs tavasz. Néha ugyan pillanatokra abbahagyja a földlakó, a gyilkoló ember a háborút, de csak azért, hogy kipihenje kicsit magát, rendezze sorait, és erőt gyűjtsön a következő véres küzdelemre. A háború állandó. Nincs eleje és nincs vége. Ma már tudjuk, hogy a XX. század sem ért véget, csak megpihent kicsit, hogy aztán újra vérre szomjazzon. Ebben egyezik minden faj és vallás és bőrszín és nemzet a Föld nevű bolygón: a háborúban. Nyitni-kék? Lófaszt! Hábo-rú! Így megy ez. A szerző mindezt már a regényhez írt előszóban az olvasó orrára húzza: „– Drezdáról szóló könyvön dolgozom – mondtam egy alkalommal Harrison Starrnak, a filmesnek. Felvonta szemöldökét.
– Háborúellenes? – kérdezte. – Az. Gondolom. – Tudod-e, mit szoktam mondani, ha azt hallom, hogy valaki háborúellenes könyvet ír? – Nem tudom, Harrison Starr. Mit szoktál mondani, ha ezt hallod, Harrison Starr? – Hogy az illető miért nem ír inkább gleccserellenes művet.”
A XX. század – a technikai fejlődésnek hála – olyan szintre emelte a háború tudományát, hogy már akár egy-két nap alatt is produkálni tudta (vagy még jócskán felül is múlta) ugyanazt a rettenetes vérontást, amihez több mint háromezer-kétszáz éve Trójában még tizenöt év kellett. Ezt az írók már nem tudták se heroikus hangon, se a borzalomnak kijáró tárgyszerűséggel elmesélni. Meglepő módon a humor után nyúltak. Kínjukban röhögni kezdtek: Hašek is, Heller is, Vonnegut is. És erre sokan azt mondták, micsoda aljas és tiszteletlen dolog, két nap alatt megdöglik százharmincezer civil, kétszer annyi, mint Hirosimában, és akkor ez a nyegle mesélő itt humorizál, vicceket mesél és kacag. Pedig másképpen nem megy. Amiről nem lehet beszélni, arról röhögni kell. Sírva röhögni. Ülünk a világvégén egy padon, és csapkodjuk a térdünket a röhögéstől, hogy a könnyünk kicsordul: „Az ember gyilkológép, a földlakó vért iszik, lassan kiirtjuk magunkat, közeleg a vég, Švejk honvéd, hozzál már nekem is egy üveg sört a CBA-ból!”
Persze, rengeteg dologról lehetne még beszélni a regénnyel kapcsolatban. A minimalista stílusról, a rövid mondatokról, a cikázós-mozaikos szerkezetről, Vonnegut fekete humoráról, a tralfamadori időfelfogásról, mely merőben különbözik a földitől, a sci-fi-betétekről, Kilgore Troutról, minden idők legnagyobb scifistájáról, a Billy és Jézus közötti párhuzamokról, és így tovább.
Felesleges. Mindenki tudja. (Aki esetleg nem, az olvassa el ennek az új, helikonos kiadásnak a fordítói utószavát, Szántó György Tibor írta, és minden igényt kielégít.) Szóval Az ötös számú vágóhídat mindenki olvasta, hál’ Istennek! Halhatatlan remekmű, addig fogjuk újra és újra olvasni, amíg a tralfamadoriak el nem pusztítják az Univerzumot! Persze a kánon nem mindig kért belőle, túl sok benne a humor, a ponyva, és ráadásul még szórakoztató is! Pfúúúj! Ez rosszabb, mint a háború!
Végezetül csak egyetlen dologról írnék még, ami valahogy nem tudatosult bennem az előző két-három olvasásnál. A regényben szerepel két magyar. Tényleg. Úgy látszik, minket, magyarokat egy értelmetlen vérontásról szóló könyvből egyszerűen nem lehet kihagyni. 1944-ben járunk, Luxemburgban. Billy a németek fogságába esik (egyébként szerencséjére, mert ha nem így lenne, egy bajtársa verné agyon). Egy középkorú német tizedesről, aki már négyszer sebesült meg, és gyűlöli a háborút, ezt olvassuk: „Karikalábán aranyszínű lovassági csizma ragyogott. Az orosz harcszíntéren, egy halott magyar ezredesről ráncigálta le.” Huszonhárom évvel később, 1967-ben az elbeszélő visszatér cimborájával Drezdába. Történetesen Malév-géppel utazik, finom a szalámi (minden bizonnyal Pick) és a fehérbor (valószínűleg tokaji), és kiderül a magyarról, hogy rendkívül találékony és praktikus kis balkáni népség, például a stewardess sörnyitóval szereli meg az elbeszélő asztalkáját. Igaz, az is napvilágra kerül rólunk, hogy a találékonyság és a vendégszeretet mellett nem kevés szuicid hajlam is bújik lelkünkben. A harcsabajszú Malév-pilótáról azt mondja Vonnegut: „Amíg a gépbe benzint töltöttek, ott állt, és kubai szivarját szívta. Mikor felszálltunk, senki sem hablatyolt a biztonsági övek becsatolásáról.”
Legyünk büszkék: Vonnegut mester néhány gyors és nagyvonalú ecsetvonással tulajdonképpen a magyar XX. századot és sajátos néplelkünket is megfestette nagy Univerzum-tablója legszélén.
Kiemelt kép: Helikon Kiadó
