Ha úgynevezett legendás irodalmi barátságokról van szó, akkor az olvasók jelentős részének a Petőfi—Arany-páros után szinte azonnal Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső barátsága jut az eszébe. Persze lehet említeni más szereplőket is, például Petőfit és Jókait, Adyt és Móriczot, Babitsot és Szabó Lőrincet, de ők voltak az egyetlen duó, akiknek nevük azonos betűvel kezdődött, s ezért a könyvtárakban és a könyvesboltokban is közel állnak egymáshoz.
A nevek kezdőbetűi persze csak véletlenszerűen rendelték egymás mellé őket, mert születésükkor valójában minden más lényegi dologban eltértek egymástól: míg Kosztolányi vidéken, nemesi eredetű katolikus családban látta meg a napvilágot, addig Karinthy egy budapesti asszimilált zsidó polgárcsaládba született. Ugyanakkor „külsőben semmiképpen sem hasonlítottak egymáshoz, annál inkább lelki alkatban. Mindketten rendkívül érzelmesek, kamaszosan játékosak, konvenciómentesek. Fütyültek minden hivatalos tekintélyre, a sajátjukéra is. Mindamellett Kosztolányi akaratlanul is tudott tekintélyt tartani, míg Karinthyval mindenki, még a környezetébe került legsilányabb szellemű ember is frère et cochon módján bánt, vagyis, mintha együtt őriztek volna disznót.” (Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről. Sajtó alá rend.: Kovács Ida. Bp., 1988. 61.) Ráadásul írásművészetük, alkotói attitűdjük és stílusuk is teljesen más: Karinthy írásainak magja a gondolat, egy ötlet, amit kifejt, lényege a megértetés, Kosztolányinál viszont mindig a nyelv áll a középpontban, és sosem magyaráz. Karinthy mindig valamiről ír, Kosztolányi mindig valahogy. Előbbinél a téma fontos, utóbbinál az, ahogy leírja.
Karinthy képes egy poén elé írni egy egész novellát, Kosztolányi pedig hosszan tud a „semmiről” beszélni.
A 19. században vagy régebben talán nem is lettek volna barátok, a huszadik század elejének forrongó világában és megújuló kultúrájában azonban egymás mellé sodródtak. Mindketten beiratkoztak egyetemre, de egyikőjük sem végezte el. Mégis elég jó író lett belőlük.
A be nem fejezett tanulmányok után a fővárosban, talán valamelyik kávéházban, szerkesztőségben vagy színházban „megtalálták egymást, és attól fogva nem váltak el. Éjjel-nappal együtt voltak. Barátságuk már valósággal legendássá vált, tájékozatlanabbak gyakran összecserélték kettejük nevét, s még ma is többnyire együtt emlegetik őket, és még ma is megesik, hogy engem – például – Karinthynénak szólítanak. A teljesen tájékozatlanok olykor Kazinczy úrnak mondták Karinthyt, sőt Kaziczky úrnak, s némelykor tréfából az uram is így szólította őt.” (KD-né: 60.) Az irodalomtörténet iránt érdeklődő persze ma már tudhatja, hogy a későbbi Kosztolányinénak előbb Karinthy udvarolt; de vélhetően mindenki – beleértve az utókort is – jobban járt úgy, hogy Harmos Ilonából nem Karinthyné lett.
Kosztolányiné is leírja a „legendás” szót – és valóban: a férjéről szóló életrajzi kötete külön fejezetben foglalkozik a két író barátságával, sok-sok azóta anekdotaként keringő történetet felidézve. Ezek persze terjednek és változnak, cikkekben és könyvekben, vagy csak egy-egy kép melletti posztban tűnnek föl. Vannak népszerűbb és kevésbé divatos sztorik, manapság a legtöbbször fölbukkanó elem a NYALD KI A SEGGEM KARINTHI akrosztichonú Kosztolányi-vers, amit évről-évre fölfedez az internet népe. Remek vers valóban, azt viszont már kevesebben tudják, hogy két hasonló tárgyú levél is megelőzte, illetve hogy maga a vers is egy elküldött levél: hajtásnyomokkal barázdált eredetije, az MTA Kézirattárában található. Kár, hogy az anekdotikus feldolgozásokon kívül még nemigen született olyan értelmezés, amely a maga valójában mutatná meg azt a kapcsolatot, amelyről önálló könyvet lehetne (és kellene) írni.
Egy kapcsolattörténetet annál jobban lehet összeállítani, minél jobban adatolt. Két „civil” barátságát nehezebb lenne, de
Karinthy és Kosztolányi írók voltak, s így saját életműveik dokumentálják a barátságot.
Többször írtak egymásról, cikkeket, bírálatokat, interjúztak egymással. Karinthy már első kötetében, az Így írtok ti című gyűjteményben több Kosztolányi-paródiát tett közzé, és neki ajánlotta a Tanár úr kéremet, Kosztolányi ellenben hosszú és értő előszót írt Karinthy Még mindig így írtok ti 1933-as kötetéhez. Mivel egy városban éltek, viszonylag keveset leveleztek, de annál többet dedikáltak a másiknak. 1917–19-ben a közös szerkesztőségben dolgoztak Pesti Naplónál, illetve az Esztendőnél. Ekkoriban közösen fordították a korban népszerű, de ma már nem olvasott Henri Barbusse A pokol című regényét, viszont Kosztolányiné visszaemlékezése szerint férje „többet vesződött Frici fordításának a kijavításával, mintha az egészet egymaga fordította volna” (KD-né: 32–33.). Ezt követte barátságuk szakítópróbája: Kosztolányi 1919–1921 közti szélsőjobboldali politikai újságíró munkássága, de az asszimilált zsidó származású Karinthy még az Új Nemzedékben közölt antiszemita cikkeket is „elnézte” a másiknak. És persze többször irodalmat csináltak egymásból. Az köztudott, hogy Kosztolányi az Esti Kornél (1933) ötödik fejeztében megjelenő Balkán Egylet tagjai közt Kanickyként szerepeltette barátját, ahogy ugratták egymást és a népet, viszont Karinthy már az évtizeddel korábbi, a Nero ókori Rómájában játszódó A véres költőben is megjelent, Zodicus alakjában („zömök és alacsony fickó, lapos orral és pislogó szemmel”), és ugyanúgy bolondozott tógás társaival.
Ez persze nem meglepő: olyan jól ismerték egymás, mintha évezredek óta barátok lettek volna.
