Az Ida regénye díszkiadása mellett vásárlóink most szert tehetnek egy egyedi tervezésű, könyvkötésű naplóra is, amibe megírhatják saját történetüket. Legyen a végeredmény önéletrajz, kitalált történet, versgyűjtemény vagy bármilyen más műfaj, bízunk benne, hogy egyedülálló kiadványunk segítségével sokan megtalálják majd a módját, hogy gondolataik utat találjanak a papírra.
Libri: Hogyan kezd egy új könyv megírásába? Jön egy ihlet, és abból bontakozik ki a történet?
Veres Attila: Jön, vagy elkapom, vagy levadászom, persze. De alapvetően az ihletből még nem lesz könyv, meg az ihlet olyan dolog, mint a felhős égbolt – vagy fog esni, vagy nem. Egy regény megírása hosszútávú dedikációt feltételez, mint egy hosszú párkapcsolat. Ha el tudnám kerülni, akkor nem is írnék regényeket, mert az életem részeivé válnak, és ezekre az éveimre úgy kell visszatekintenem, hogy ez volt az az időszak, amikor az Odakint sötétebbet vagy a mostani regényt írtam. Tehát az ihlet nem elég; legalább három vagy négy egymástól távol álló gondolatnak, ötletnek kell összekapcsolódnia, amik váratlan kombinációt adnak ki. És még ez sem elég – szükséges egy olyan személyes indíttatás, ami miatt el akarom vesztegetni az éveimet erre a történetre. Valami, amit ki kell beszélnem magamból, de túlságosan megfoghatatlan, bonyolult vagy fájó dolog az életben, mintsem hogy egy sörözés alatt meg lehessen beszélni valakivel. Gyakorlatilag életem szakaszait kell áttranszformálnom egy-egy regénnyé, éppen ezért nem is kezdek bele bármilyen hülyeségbe, csak amit komolyan gondolok. Az írás első lépése az első fejezet első mondata, majd az első néhány oldal; ebből általában a harmadik-negyedik nekifutás lesz jó. Itt már azt keresem, hogy mi a szöveg ritmusa, mik a belső törvényszerűségei, a karakterek hogyan viselkednek. Meg kell lepődnöm írás közben, különben valamit rosszul csinálok. Aztán ez megy négy éven keresztül, és kész a könyv.
Libri: Sok író mondja, hogy a könyvírás hatalmas fegyelmezettséget kívánó tevékenység, amihez le kell ülni, és akkor is próbálkozni, amikor esetleg kevésbé megy a dolog. Ön hogyan dolgozik?
Veres Attila: Ha nem megy, akkor nem megy. Alapvető különbséget kell tenni a rendelésre készült vagy formakövető és a progresszív vagy személyes írás között. Ha például napi tévésorozatot ír valaki, vagy olyan regényszériát, amiből évente egynek meg kell jelennie, az egy dolog. Akkor alapvetően a történet és az írás jellege konzisztens kell hogy legyen, bizonyos lefektetett szabályokat stabilan szükséges követni; az írás soha nem radikális. Ezt az írásformát valóban seggelni kell; tehát minden nap le kell ülni és megírni a penzumot, akár jó az eredmény, akár nem. Ez egy munka, és úgy is kell hozzáállni. Ha viszont nem ilyesmit írunk, hanem személyesebb vagy valamilyen szempontból radikálisabb szöveget, akkor az mindig önmaga prototípusa lesz. Nem csinálta meg előttünk még senki, és mi is csak egyszer fogjuk. Ez nem favágás, tehát nem a napi szószám a lényeg. Olyan a dolog, mintha egy labirintuson kellene keresztülnavigálnunk, és néha meg kell fontolni, hogy jobbra vagy balra fordulunk. Amikor ilyen esetben elakadok a szövegben, akkor aznap nem írok, mert tudom, hogy valamit át kell gondolnom. Ez gyakran ösztönös megérzés; azt gondolom, hogy tudom, mit fogok aznap írni, de mégsem megy. Frusztráló, persze, de fel kell állni és csinálni valami mást, mert végül majd rájövök, hogy igazából mi volt a bajom azzal, amit írni készültem, vagy épp azzal, amit korábban írtam. Van olyan nap is, amikor egyszerűen nem megy az írás, ha például front van, vagy az életemben történik valami, akár pozitív, akár negatív sokk, amit fel kell dolgozni. Károsnak gondolom azokat az írógurukat, akik bűntudatot akarnak kelteni a fiatal írókban, ha azok nem írnak napi 25 órát, heti 8 napban. Mindenki úgy ír, ahogy tud, ahogy az alkatának a legmegfelelőbb. A lényeg inkább az, hogy évek múlva is elégedett legyen azzal, amit írt.
Libri: Ha elakad egy történettel, hogyan lép tovább?
Veres Attila: Abbahagyom aznapra, felállok az asztaltól, csinálok valami mást, általában nem kreatív dolgot. Elmegyek este találkozni valakivel, iszunk egy sört, beszélgetek. Kimegyek a természetbe, kifekszem egy kertbe és olvasok, vagy este nézek egy filmet, aminek semmi köze ahhoz, amit írok. Be fog ugrani, hogy mi a megoldás, csak nem szabad rajta direkten gondolkodni, mert akkor a megoldás mechanikus lesz. Az író alapvetően mindig ír. Akkor is dolgozom, ha a buszon ülök, ha sétálok, ha beszélgetek valakivel. A valóságot transzformálom át a képzelet számára pregnáns területté, és a háttérben mindig keresem az utat előre ebben a transzformált valóságban, szedegetem fel a morzsákat, amik eljuttatnak a történet végéhez.
Libri: Mennyire fantasyolvasó nép a magyar?
Veres Attila: Fogalmam sincs. Olvasó nép egyáltalán a magyar? Mindig jönnek ezek a felmérések, hogy kábé 10 ember olvas az országban, és ebből négy hazudik. Aki olvas, az gondolom annyira olvas fantasztikus irodalmat, mint bármelyik más nyugati ország lakosai. A fantasy kultusza itthon nagyban kötődik a 90-es évek felszabadult szabadságélményéhez, amikor minden vidéki nyomda összelopkodott fantasztikus könyveket kezdett kiadni. Így rengeteg kötet és élmény rászakadt az olvasóra, de még nem volt prémium TV, ahol a fantasztikumhoz olvasás nélkül lehetett volna hozzáférni. Most már azonban van. Korunk domináns elbeszélési formája a fantasztikum; eldobsz egy féltéglát és egy fantasy vagy sci-fi sorozatra esik, moziban meg valami szuperhősfilmre, ami a fantasztikum egy speciális, elég átgondolatlan és tartalmatlan formája. Azt gondolom, hogy bár ezek a tartalmak meghatározóak, és jól jelzik azt a civilizációs elakadást és a jövőt érintő bizonytalanságot, amik a jelen morális, politikai és pénzügyi válságait is okozzák, de nem feltétlenül tesznek senkit olvasóvá. Ennek ellenére a fantasztikumnak mindig volt és lesz is olvasóközönsége, csak az a közönség, ami az eszképizmust kereste ezekben a könyvekben, az tévés és játékos tartalomfogyasztásra vándorolt, így a modern fantasztikus regény inkább akar konfrontatív lenni, menekülés helyett szembesíteni a jelennel.
Libri: Van-e kedvenc magyar és vagy külföldi fantasy szerzője?
Veres Attila: Ez érdekes kérdés, mert egyébként szinte egyáltalán nem olvasok sem fantasyt, sem tudományos-fantasztikus irodalmat; sőt, magát a műfajt sem szeretem igazán. Emiatt nem is tennék ilyen erős kijelentéseket, hogy van kedvenc fantasy szerzőm. Itthonról nyilván Moskát Anitáról gondolom azt, hogy nagyszerű könyveket ír, de benne sem a fantasy-szerűség a lényeg (sőt, meg is kérdőjelezném, hogy szigorúan és tisztán a fantasy műfajába tartoznak-e a könyvei), hanem hogy milyen pontosan konfrontálja az olvasót olyan dolgokkal, amik itt és most körbevesznek minket. Ilyen szempontból a könyvei transzcendálják a műfajt, többek a regényei annál, mint hogy csupán a műfaj egy-egy képviselőjének tekintsük őket. Itthon még ilyen szerző Farkas Balázs, akitől mindig várom az új köteteket, történeteket, bár őt nem a fantasztikum felé pozícionálják kritikailag. Szakmailag én a horror és a weird műfajában vagyok érdekelt, és ezt a területet ismerem is valamennyire. Számos szerző van, akit nagyon szeretek, mint például Brian Evenson, Jeffrey Ford, Caitlín R. Kiernan, Laird Barron, és még sokan, sokan mások. Most rendkívül érdeklődök a latin-amerikai horror vagy slipstream irodalom iránt. Érdekes, hogy különösen az argentin irodalom fantasztikumban gyökerező hagyományai miatt az onnan érkező novellák, regények mennyivel könnyebben csúsznak át a szépirodalom kritikai területére, milyen gyorsan pozícionálják őket nem horrorként, bár gyakran elég világosan horrortörténetekről van szó. Nagyon szeretem ebből a világból Roberto Bolano nagyregényeit vagy Samanta Schweblin rémálomszerű szövegeit, kiemelten az angolul Fever Dream címen megjelent kisregényt. Fanatikusan elolvasok továbbá bármit Mariana Enriquez tollából. Enriquez mostanában az egyik abszolút kedvencem, különösen a Things We Lost in the Fire című novelláskötete. Nagyon örülnék, ha valaki a magyar olvasók számára is elérhetővé tenné a könyveit. Rendkívüliek.
Libri: Van-e valamilyen különleges sajátossága a fantasynek? Ugyanúgy kell írni, mint bármilyen szépirodalmi művet, vagy külön szabályok szerint?
Veres Attila: Az a fő különbség, hogy csak telihold idején szabad írni, éjfél után. Érdemes hozzá fekete kakast is áldozni, a tükröket pedig letakarni a lakásban. Komolyra fordítva a szót: nagyon hasonlóan kell írni a két könyvtípust – egyik mondat jön a másik után. A fő különbség abban rejlik, hogy ha egy szépirodalmi műben például repül valaki, akkor az szép költői mozzanatnak vagy mágikus realizmusnak számít, egy fantasyben viszont valóságnak. Tehát míg egy szépirodalmi mű megengedheti magának, hogy ezekben a költői mozzanatokban ne legyen konzekvens (a példánál maradva: a szerelmes lány repülhet, ha érzelmei úgy kívánják, de nem, ha a történetben menekülni kellene mondjuk a betörő orosz csapatok elől), addig a fantasyben ha egyszer valaki repül, akkor annak mindig tudnia kell repülni, és meg kell indokolni, ha valamiért mégsem tud. A szépirodalom a valóságot teszi költőivé (akár úgy, hogy minden költőiséget kivon belőle), míg a fantasy valóságot épít – ez a kijelentés persze általánosítás, mint ahogy a kérdés is az, de durván ebben van a különbség. A másik különbség, hogy a fantasztikus műfajok gyakran építenek high conceptre – tehát van egy nagy, rendkívüli ötlet, ami meghatározza a regény cselekményét, míg a szépirodalom az ilyesmitől inkább távol tartja magát, igyekszik a hétköznapi pillanatokat, élethelyzeteket rendkívülivé tenni. Ez természetesen ismét csak általánosítás. Még van egy halom ilyen általánosítható dolog, amit íróguruk el is szoktak mondani, mint hogy a fantasy cselekményközpontú, a szépirodalom karakterközpontú, meg hasonlók, de én ezekben a különbségtételekben nem hiszek, mert azt érzem, hogy csak egyik fiókból a másikba pakolgatunk holmikat, pedig már rég nincsenek fiókok, de bútorok sem, és a padlón játszunk néhány megmaradt játékkal. Szerintem senkinek sem kellene azzal foglalkoznia, hogyan kell egyik vagy másik könyvtípust megírni, mert bármilyen történet akkor a legjobb, ha nem foglalkozik a szabályokkal, csak megtörténik, és olyan helyekre visz el érzelmileg és intellektuálisan, amire nem számítok.
Libri: Ön miért foglalkozik éppen fantasyirodalommal?
Veres Attila: Mint azt korábban is megjegyeztem, nem írok fantasyt. Íróként érdekel a fantasztikum, de csak addig, amíg a valóságról szól. A novelláim és a regényeim az itt és most Magyarországán játszódnak, és olyan problémákkal foglalkoznak, amik érintenek minket. Hogy ehhez miért kell a fantasztikus aspektus? Mert szórakoztat, és mert fellazítja a valóságot, ami így könnyebben feldarabolható és elemeire bontható, és így a hétköznapi is rendkívülinek tűnik. Az olvasó ráismer a saját életére, a saját környezetére, de olyan módon, ahogy korábban nem. Azt problémának látom, ha egy ország nem tud magáról, mint a fantasztikum teréről beszélni, mert az azt jelenti, hogy az ország nem tudja önmagát máshogy elképzelni, mint amilyen. Ez, különösen Magyarország esetében, rettenetes dolog lenne.
