Gárdonyi Géza 1918 és 1920 között írta az Ida regényét, ennek ellenére a haza halálhörgő hangjai teljesen hiányoznak a könyvből. CSERNA-SZABÓ ANDRÁS CIKKE

Háborúvesztés, forradalom, vörösterror, fehérterror, Trianon – mindeközben az egri remete csak üldögél írószobájában, sűrűn pipálgat, szerelmetesen méregeti a füstben házvezetőnőjét, Milát, és persze szövögeti a szűzi Ida és a festő Csaba romantikus egymásra találásának regényszálait. Mindezen romantika pedig mintha valami légüres térben játszódna. A „boldog békeidők” Gárdonyinál tényleg kifogástalanul boldogak, s ezt a szinte felhőtlen és üres örömöt csak egészen apró kellemetlenségek tudják pillanatokra megzavarni: egy csip-csup fogfájás vagy egy illetéktelen kezekbe került szerelmes levél.
Illetve mégsem.

Gárdonyi egy igazán komoly problémát azért megnevez. A szeszt. Szívtelen iszákosok tesznek itt be lépten-nyomon az össznépi boldogságnak.

Itt van például a zsugás-kocsmás sógor (fejét hányó-vető, cifra nyakkendős ficsúr, foglalkozására nézve jegyzősegéd), aki rútul elkártyázza és elhúzatja a cigánnyal felesége családi vagyonát. Vagy a tehetős borkereskedő papa, aki jelentős táncos-zenés kanmurikat szervez éjszakánként a házában (már csak a borkereskedelmet is elősegítendő), és egymást váltják halott felesége szobájában a különböző kétes hírű kisasszonyok. Szóval nemcsak piál, de még csajozik is az öreg. Nem véletlenül nem áhítja nevezett atya, hogy az apácáknál dekkoló édeslánya hazaköltözzön a szülői házba. Azért a teljes igazság kedvéért jegyezzük meg, hogy ha a közerkölcsök szempontjából nem is üdvözítő e lelketlen alkeszek működése, a regény cselekményének szempontjából nélkülözhetetlenek: ha a huncut sógor és a szívtelen apa példás életet élt volna, Ida és Csaba – a tisztaságnak és tehetségnek e két fénylő szobra – soha nem ismerik meg egymást.
De hát nemcsak a sógor és a papa iszik.

Iszik Beretvás Pista cserepeslegény, igaz, csak ritkán részeg, ám olyankor tör-zúz egy kicsit. Csak a rend kedvéért. Isznak a napszámosok is, akik rongyosak és piszkosak, mintha szemeteskocsiban háltak volna, összeölelkezve tántorognak, méternyire gőzöl belőlük a pálinkabűz, aztán már a kocsiút kövezetén hevernek. Iszik Bodoky, a vörös szemű, koravén könyvesbolti segéd és klavírmájszter. És iszik a pesti német báróné is, aki még arra a pici időre is képtelen kijózanodni, míg Ó Péter úrral állásáról tárgyal. Szóval, ahogy Hofi mondta jóval Gárdonyi után (Pia nista – Koncert, 1985): „Piál a Föld, piába minden, / Piába vedelik a szeszt itt mindenféle szinten.” Vagy ahogy a legnagyobb magyar, Széchenyi István jegyzi meg jóval Gárdonyi előtt (A pálinkáról, 1845): „…boldognak érezném magam, ha csak egy egyént is téríthetnék pálinkát üldöző zászlóm alá, mert a pálinkát tartom hazánk legnagyobb ellenségének.”
Szóval van valami, ami jól láthatóan konstans a magyar történetben. Valami örök hazai. Hungarikum. Hát persze, hogy a „dombérozás” és a „devernyázás”. (Meg kell veszni, hogy ez a Ziegler Géza micsoda gyönyörűen tud magyarul!) Vagyis a muri (úri vagy póri). A tivornya. A ricsaj. A dorbézolás. A mulatás. A dőzsölés. A húzatás a cigánnyal. Indul a parti. A bulika. Kivilágos kivirradtig. Majd mi intézzük az aftert. Már Árpád vezérék is mézsörtől és kumisztól kapatosan nótázva jöttek át a Vereckei hágón, és azóta e nemes hagyomány töretlen II. Bélán és Ady Endrén át a vajdasági 3 + 2 együttes művészetéig, és tovább. Bizony-bizony, e hazában ezer évnél is régebben sárgul már a Coco Jambo.  

Óh, Mr. Alkohol!

Hozz reánk víg esztendőt!

Felhörpölte már e nép a múltat s jövendőt.