Talán egyetlen műfaj sem szereti annyira rendszeresen temetni önmagát, mint a science fiction. A második világháború vége óta gyakorlatilag minden nemzedékben akad író vagy kritikus, aki megállapítja, hogy a tudományos fantasztikum kifulladt, vagy képtelen már olyan jövőt elképzelni, amelyet a valóság ne érne utol néhány éven belül. A sci-fi azonban aligha azért került válságba, mert elfogytak a lehetséges jövőképek, hanem éppen azért, mert túl sok lehetséges jövő tobzódik épp a jelenünkben.
A műfaj klasszikus korszakának egyik legfontosabb hajtóereje a távolság volt. Jules Verne, H. G. Wells, később Asimov, Clarke vagy Heinlein olyan technológiákat és társadalmakat képzeltek el, amelyek világosan elkülönültek az olvasó hétköznapjaitól. Az űrutazás, a mesterséges intelligencia, a robotika vagy a globális számítógépes hálózat egyfajta kaput jelentett egy másik világ felé. Ma ezzel szemben generatív mesterséges intelligenciával beszélgetünk, algoritmusok választják ki, mit lássunk a világból a keresőmotorokon és közösségimédia-tartalmakon keresztül, magáncégek rakétái szállnak fel újra és újra, az orosz-ukrán konfliktusban pedig drónok és részben autonóm rendszerek vadásznak emberekre. Amit valaha egy sci-fi írónak fel kellett építenie, annak jelentős részét megtaláljuk egy átlagos napi hírfolyamban.
Mark Charan Newton már 2009-ben azzal magyarázta a science fiction szerinte lassú hanyatlását – pedig akkor még messze nem volt olyan látványos, mint ma –, hogy a kultúra utolérte a képzeletünket. Neal Stephenson, a Snow Crash szerzője néhány évvel később más irányból fogalmazta meg ugyanezt a problémát.
Szerinte a sci-fi elveszítette azt a képességét, hogy nagy, optimista technológiai víziókat adjon a társadalomnak: Asimov robotjai, Heinlein rakétái vagy Clarke kommunikációs műholdjai helyett mindinkább apokalipsziseket, összeomlást és ellenőrizhetetlenné váló technológiát képzelünk el.
Csakhogy közben maga a jövő fogalma is erősen megváltozott. A huszadik század nagy sci-fijei, mint a Dűne, vagy az Alapítvány-ciklus gyakran száz vagy ezer évekkel előre tekintett, míg a mai történetekben a közeljövő sokszor csupán öt évet jelent. És akkor még nem beszéltünk a technológia gyorsuló fejlődéséről: egy regény megírása és megjelenése között is történhet olyan ugrás, amely elavulttá teszi az alapötletet. A Neuromancer írója, William Gibson híres mondata szerint a jövő már itt van, csak egyenlőtlenül oszlik el, és talán pontosan ez lett a kortárs science fiction egyik legégetőbb problémája. Nem feltétlenül egy teljesen új világot kell elképzelnie, hanem észre kell vennie azt, amelyik már kialakulóban van körülöttünk. És bizony akadnak szerzők, akik képesek erre.
Ted Chiang történeteit vagy Cory Doctorow regényeit nem elsősorban az érdekli, milyen lesz a következő gép, hanem hogy mit tesz velünk, ki rendelkezik fölötte, kinek hoz szabadságot és kit foszt meg tőle. Vagyis a műfaj hangsúlya a találmányokról azok következményeire terelődött. Doctorow, aki A nagy elszaródással korunk egyik legfontosabb technológiai aktivistájává avanzsált, egyenesen kijelenti, hogy a science fiction feladata nem a jövő megjóslása, hanem annak vizsgálata, hogy a technológia kinek dolgozik és kivel szemben. Ken Liu egyetért vele: az írók nem a jövőt jósolják meg, hanem annak mitológiáját építik fel. Ez ugyan látszólag szerényebb szerep, valójában azonban nagyobb írói szabadságot is ad.
Van egy másik folyamat is, amely miatt könnyű azt hinni, hogy a sci-fi vergődik: egyszerűen kiszivárgott a saját műfaji határai közül. Kazuo Ishiguro a Ne engedj el…-ben klónozásról írt, Ian McEwan a Mi, gépekben mesterséges emberekről, Margaret Atwood pedig évtizedek óta olyan társadalmi disztópiákat alkot, amelyek minden hagyományos meghatározás szerint a science fiction környékén helyezkednek el. Emily St. John Mandel vagy Cormac McCarthy művei is megmutatták, hogy a spekulatív alaphelyzet rég nem választja el automatikusan a zsánerirodalmat a szépirodalomtól.
A sci-fi tehát részben azért látszik kisebbnek, mert közben nagyobb lett, és egyfajta módszerré is vált.
Ráadásul még a haláláról szóló piaci diagnózis sem különösebben meggyőző. Az Egyesült Államokban 2025 első kilenc hónapjában 12,3 százalékkal nőtt a science fiction fizikai könyveinek eladása, 2026 elején pedig a Circana az erősen teljesítő felnőtt zsánerek között emelte ki. Andy Weir A Hail Mary-küldetés című regénye, A háromtest-probléma nemzetközi sikere vagy a Dűne új filmes adaptációi azt mutatják, hogy a közönség érdeklődése nem tűnt el, John Scalzi is töretlenül alkot, olykor évi két könyvvel is jelentkezik. Inkább az változott meg, hogy mit nevezünk sci-finek, és mit várunk tőle.
A következő évtized tudományos fantasztikuma ezért valószínűleg kevésbé a csillaghajókról, inkább politikai, gazdasági rendszerekről fog szólni, ahogy teszik azt Ray Nayler élesszemű disztópiái is, mint Az elásott csatabárd. Mesterséges intelligenciáról, klímáról, biotechnológiáról, információról, megfigyelésről, társadalmi egyenlőtlenségről, vagyis arról, hogyan változtatja meg az emberi életet a technológia. Közben várhatóan erősödnek azok az irányok is, amelyek a disztópiák után ismét elképzelhető jövőt keresnek: Kim Stanley Robinson regényeinek (különösen A jövő minisztériumának) optimizmusa azért érdekes, mert nem tökéletes világokat ígér, hanem átmeneteket próbál elképzelni a jelenből valami működőképesebb felé.
A science fictiont tehát nem a jövő hiánya fenyegeti. Éppen ellenkezőleg: az a feladata, hogy lépést tartson a jelennel, amely néha gyorsabban változik, mint ahogy a fikció képes reagálni rá. Alakulnia kell, alakítania önmagát. Lehet, hogy a műfaj elveszítette régi monopóliumát a jövő fölött, de ettől még nem vált kevésbé izgalmas tereppé, pláne nem feleslegessé. Sőt továbbmegyek, most kezd igazán izgalmas lenni. Mi pedig várjuk az újabb grandiózus sikert, amely újra leigázza majd a sikerlistákat, ahogy tette azt A marsi vagy a Ready Player One a nem is olyan távoli múltban.
Kapcsolódó cikkek:
