Fogva tartja a korszak és a történet – mondta pár éve egy podcastben Zoltán Gábor, aki a 2016-os Orgia óta módszeresen dolgozza fel a nyilas rémuralom fejezeteit a szépirodalom, a történelmi kutatás és a dokumentumirodalom határán mozgó köteteiben. A Szomszéd (2018) című esszéregénye és a Szép versek 1944 (2020) című antológiája után itt a negyedik állomás, az Ólomszív.
A könyv az Orgia ikerregényeként azonosítja önmagát, és bár szerzője a címkét nem magyarázza, az mégis orientálja a leendő olvasót. Gyorsan leszögezem: az Ólomszív az Orgiához képest fogyaszthatóbb, de ez véletlenül sem jelenti, hogy könnyebben emészthető volna. Az Ólomszívben nem látjuk a kínzásokat és kivégzéseket, legfeljebb sejtjük, érezzük, mi folyik a falakon túl.
Aligha vagyok egyedül azzal az erős fizikai élménnyel, ami az Orgia olvasásakor ért: a viszolygás, az undor, a rosszullét a várható mellékhatások közé sorolható.
Az Ólomszív egy nyomozás története, és mint ilyen, valójában tömör kézikönyv is ahhoz, hogyan legyünk detektívek. (Vegyük észre a történet előrehaladtával, hány szereplőről derül ki, hogy mások megfigyeléséből, látszólag véletlenszerű tetteik értelmezéséből él, illetve él túl.) Az öt számozatlan, egyre rövidülő egység mintha az áruló Mr. X alakja köré egyre feszesebben szoruló hurkot jelképezné. De addig sokfelé elkalandozunk térben, időben, társadalomban, ideológiában, és főleg történelemben.
A fő helyszín most is, mint mindig, Budapest XII. kerülete, a Városmajor és környéke. Azon belül is a nyilasház zsúfolásig tömött fürdőszobája, ahol ’44 karácsonyához közeledve a nemzet ellenségeit, köztük Hidassy Klárát és fiát, Tamást is fogva tartják a nyilasok. És bár hosszú ideig követjük kettejük sorsát, a könyv valódi protagonistája a rettenthetetlen ólomkatona, vagyis a rajtaütéskor a lakásukból észrevétlenül kicsempészett Ólom Pál, Tamás detektívtársa. Nyomozóinkat egyetlen kérdés foglalkoztatja: ki dobta fel őket a nyilasoknak?
Vakmerő döntés egy élettelen szereplőre, egy játékkatonára bízni a főszerepet, miközben a választás menet közben igazolja önmagát.
Ólom Pál ugyanis olyasmit is következmények nélkül kihallgathat, észrevehet, megláthat, amire a folyton rájuk leselkedő halál miatt a hús-vér emberek már képtelenek lennének. Minden gyanú fölött, vagyis alatt áll, külseje pedig tökéletes álca: ki gyanakodna egy ólomkatonára? Tárgynak lenni se könnyű persze, Ólom Pál is kockázatos kalandokba bocsátkozik, de tárgyilagos, gyűlölettől, félelemtől és indulattól mentes nézőpontja komoly előnyt jelent.
És miközben közösen keressük vele a választ a fenti kérdésre, a szerző megint mélyre hatol a nyilas pokolban. Az alászállás során tanúi leszünk hatékony és kevésbé sikeres túlélési stratégiáknak, számtalan csalásnak és hazugságnak, olykor a nem várt helyről érkező segítségnyújtásnak. De főleg a bizalmatlanság köreivel szembesülünk, vagyis azzal, hogy mindenki gyanús, hogy senkiben sem szabad megbízni, különben könnyen a Duna-parton találja magát az ember. És persze lehet, hogy akkor is ez a végállomás, ha kapitulálunk, feladjuk elveinket és józan ítélőképességünket.
Az Orgia legfontosabb tanulsága az elkövetők alaposan körberajzolt személyiségéről továbbra is áll: ezek a hétköznapi, egyszerű emberek, kalauzok, postások és mások azért teszik mindezt, mert végre megtehetik.
A nyilasok bosszúálló istenekként viselkednek, útjaik kiszámíthatatlanok. Találgatni persze lehet, csak nem érdemes. A bizonytalanság mélyen átitatja a kort: a történelmi haláltáncban váratlanul tűnnek el és fel szereplők.
Ólom Pál sokáig csak megfigyel, adatot gyűjt, a megfelelő dramaturgiai pillanatban pedig keresztkérdésekkel vallat. Szívós, kitartó detektív, aki nem napokban vagy években méri az időt. Olykor a lelkiismeret hangja, máskor a túlélés eszköze, a józanság megőrzésének záloga. Néma tanú, aki puszta létével hívja fel a figyelmet arra, hogy a bűn bár válthat alakot és formát, de tovább él és öröklődik.
Nyitókép: 24.hu
Kapcsolódó cikkek:
