Asztrofizikusnak készült aztán mégis generációja egyik legfontosabb fantasy-írójává vált. A kaliforniai születésű V. E. Schwab több mint fél évtized után tért vissza az áttörést jelentő regényciklusához, hogy A hatalom törékeny szálaival egy új trilógia első felvonását tárja elénk. Az írónőt Zoomon értük utol, a beszélgetésből pedig nem csak az derült ki, hogyan igazodik el a saját univerzuma végtelennek tűnő részleteiben, de az is, hogy milyen párhuzamot lát az új kötet és a Ki vagy, doki? című tévésorozat között?
Hét évvel a Mágia árnyalatai-trilógia utolsó felvonása után tértél vissza ehhez az univerzumhoz. Milyen érzés volt tovább szőni a karaktereid sorsát? Legalábbis azokét, akik túlélték az előzményeket.
Ijesztő feladat újra kinyitni egy jóideje lakatlan ház ajtaját. Még akkor is, ha annak idején legalább résnyire mégiscsak nyitva hagytam azt. Írás közben végig úgy éreztem, mintha hosszú idő után újra hazatértem volna. Ezt az érzést szerettem volna az olvasókban is kelteni. Mint amikor évekre kiszakadsz az egykori környezetedből, aztán később, mikor újra felveszed a fonalat, már semmi sem olyan, mint előtte. Más a helyszín, mások az emberek és ők maguk sem ugyanolyanok már. Természetszerűleg minden és mindenki változik, így a kötet egyik fő motívuma is ez: a távollétedben hogyan és miként változtak meg azok, akiket egykor oly jól ismertél.
Íróként mennyiben formáltak az elmúlt évek? Főleg, hogy egy kifejezetten részletgazdag világba kellett visszatérned.
Nem könnyű, hiszen tényleg mind változunk és fejlődünk. Az Egy sötétebb mágiát 25 évesen kezdtem írni, míg ezt a mostanit 35 évesen. Merem remélni, hogy jobb és érettebb író lettem azóta és hogy ugyanez igaz a történeteimre is. De sokszor pont ettől veszélyes is, mert úgy érzed, hogy annak az embernek a stílusát kell lemásolnod, aki az első kötetet írta 25 évesen. De pont emiatt hagytam ennyi időt a két történet között, így nem csak én, de a karaktereim is 7 évvel lettek idősebbek és talán bölcsebbek is. A feladat ettől persze nem lett könnyebb, de ennek köszönhetően sokkal inkább érzem úgy, hogy velük együtt változtam. Ahogy valószínűleg az olvasók is. Akik a húszas éveik elején olvasták az Egy sötétebb mágiát, ma már kora harmincasok, így ők sem egy változatlan, statikus világba térnek majd vissza. A Harry Potter kötetek is többek között ezért rezonáltak remekül a közönséggel, hiszen lényegében mind a fő karakterek, mind a velük egyidős olvasótábor együtt nőtt fel. Ezzel elkerülhető az öncélú nosztalgia csapdája is, mert itt egyáltalán nem arról van szó, hogy egy olyan világba térsz vissza, ahol igazából semmi sem történt azóta, hogy letetted az utolsó kötetet. A lényeg az együtt fejlődés.
Hét év ráadásul nem csak számmisztikailag, de biológiai értelemben is fontos mérföldkő. Véletlen egybeesés?
Egyáltalán nem! Eredetileg is úgy terveztem, hogy hét év telik majd el a harmadik és negyedik regény között. A kiadás éveit tekintve ez végül csak hat lett, de a történetben így is hét esztendővel később járunk. Ennyi idő alatt teljesen lecserélődnek egy ember sejtjei, egy gyermekből tinédzser lesz, egy tiniből fiatal felnőtt, és így tovább. Hét év elegendő idő arra, hogy mind a testünk, mind a személyiségünk, az önmagunkról alkotott képünk alapjaiban változzon meg. Ki voltál 23 évesen és ki vagy 30 évesen? Különböző korszakokról beszélünk és azt akartam, hogy az új kötet is egy új éra kezdeteként hasson.
Bár egy elképesztően részletgazdag világot építettél, az olvasó tulajdonképpen bármelyik kötettel bekapcsolódhat. A hatalom törékeny szálai egyszerre hat spin-off-ként, folytatásként és előzményként, afféle új eredettörténetként. Hogyan folytatsz úgy egy történetet, hogy közben ajtót nyitsz az új olvasóknak is?
Ez egy remek kihívás, hiszen ahogy említettem, íróként is érettebb lettem, ugyanakkor ott vannak azok az olvasók is, akik még Addie LaRue-n keresztül ismertek meg. Fontos, hogy őket se idegenítsem el túlzottan. Bizonyos értelemben ez a negyedik felvonás, más nézőpontból viszont ez az első, így fontos, hogy így is értelmezhető legyen. Azt szeretném, ha egy nap két trilógiaként tekinthetnénk rájuk, az olvasó pedig szabadon eldönthetné, honnan kezd bele a történetbe.
Az előzmények ismerete nélkül is abszolút megáll a kötet a maga lábán, főleg, hogy rengeteg mankót nyújtasz az újonnan érkező olvasóknak.
Ha belegondolsz, történetmesélőként, főleg ebben a műfajban, nagyon ritkán kezdünk a történet legelején. Egy kulcsfontosságú ponton kapcsolódunk be, amiről már akkor sejted, hogy előtte is történtek fontos események és jóval utána is fognak. Így teljesen mindegy hol kezdődik a sztori, mindig lesznek olyan utalások, amiknek az olvasó nem lesz szemtanúja, mert egy karakter elbeszélése révén értesül róla. Tudatosan használom ezt az eszközt. Azt akarom, hogy értsd az előzmények alapjait, de közben haladjon is előre a történet és mindent csak akkor érts meg teljes egészében, amikor eljön az ideje. Persze, ha jobban el szeretnél merülni bizonyos karakterek múltjában, ezeket nyilván az első trilógiában fogod megtalálni. Sok olvasómnak roppant határozott elképzelése van arról, milyen sorrendben érdemes elolvasni ezeket a köteteket. Kicsit úgy vagyok ezzel, mint a Doctor Who (magyarul Ki vagy, Doki?)-sorozattal, ami több mint 60 éve fut. A mindig változó főszereplő egy-egy korszakot testesít meg. Az én “dokim” David Tennant. Másoknak viszont Matt Smith volt a kedvencük, arra az érára esküsznek. Így van ez rendjén! Egy jó fantasy attól jó, hogy bízol az íróban, aki mindig annyi infóval lát el, hogy még véletlenül se veszítsd el a fonalat, de folyamatosan többet és többet akarj tudni és felfedezni.
Hogyan születik meg benned egy ilyen komplex világ? Minden előre ki van találva a fejedben vagy csak az alapok vannak meg és olykor Te magad is csak sodródsz az árral?
Elég alapos tervező vagyok. Nyilván én sem tudok mindent előre, de például, amikor hozzáláttam az előző trilógia első könyvének, már akkor átláttam pontosan hol kezdődik az első és hol szeretném, hogy véget érjen a harmadik kötet. Persze vannak bizonyos részek, ahol én magam sem vagyok teljesen biztos abban, hogy pontosan milyen irányba is kellene tovább menni, de az, hogy ki hol köt ki a végén, milyen fizikai, lelki állapotban, életben marad-e vagy meghal, ezek előre összeállnak a fejemben. Ez most is így volt! A történetet időrendi sorrendben írom meg, ám a karakterek a saját maguk narratíváiban és időrendjeikben mesélik el az olvasónak. Vagyis az a sorrend, amivel az olvasó találkozik, jellemzően eltér attól a sorrendiségtől, ahogy a fejezetek elkészültek.
De hogy tudsz ennyi részletet, cselekményszálat, karakterívet fejben tartani? Vaskos jegyzettömbökkel és cetlikkel veszed körül magad?
Minden a fejemben van. Tudom, szörnyű! (nevet). Sőt, ennek a világnak saját, általunk kitalált dialektusai vannak, amikhez külön szójegyzékeket, szótárat és nyelvtant hoztunk létre. Tulajdonképpen ez az egyedüli olyan, előre rögzített dokumentum, amihez a szerkesztőmmel rendszeresen visszatértünk, mint hivatkozási alap. Persze, ha időközben kiderül, hogy a mondjuk a kék színre nincs még szavunk, míg a pirosra már van, akkor azonnal frissítjük a szószedetet. Ami viszont a történetet illeti, ez a saját kis mániám, hogy mindent a fejemben tárolok. Ez amúgy borzasztó, senkinek sem javasolnám, hogy kövesse a példámat. Pedig ha látnád az asztalomat, tele vagyok jegyzetekkel, most is itt van egy tucat, amiket az épp készülő könyvemhez írogattam, pedig valószínűleg soha nem olvasom el őket újra. Egyszerűen így működik az agyam.
Ezek után adja magát a kérdés, hogy vajon az a fajta író vagy-e, aki a kötet utolsó legépelt mondatáig együtt él és lélegzik a karaktereivel? Hogy képzeljük el az írói mindennapjaidat?
A minap pont azt meséltem egy szintén író barátomnak, hogy sokszor érzem úgy, minél többet dolgozom, annál unalmasabbnak tűnik az életem. Aztán arra jutottunk, hogy valószínűleg azért gondolhatom így, mert túlságosan óriási, színes-szagos a fejemben elképzelt világ. Ezt viszont csak úgy tudom papírra vetni, ha a környezetem teljesen elcsendesül és kiüresedik. Lassú és aprólékos író vagyok, jellemzően reggel dolgozom, két-három órán át. Munka alatt a szöveg gépelését értem, ezt leszámítva egész nap agyalok, cikáznak az ötletek. Igyekszem mindig csak egy jelenetre fókuszálni, abban merülök el, amennyire csak tudok. Talán már említettem, hogy előre tervező típus vagyok (nevet). 3-4 hónappal a regény tényleges megírását megelőzően elkészítek egy nagyjából 20-30 ezer szavas szövegtervezetet, amiben jelenetről jelenetre felvázolom a történetet. Terjedelmét tekintve ez a végleges kötet körülbelül negyedét teszi ki. Amikor ténylegesen nekifogok a könyvnek, már 100-300 közötti jelenet áll rendelkezésemre. Minden nap kiválasztok egyet és megírom. Eddigre már eljutottam oda, hogy kitaláltam, amit ki kellett, már csak papírra kell vetni az ötleteket. Ezzel úgy 6-9 hónap megy el. Ha megvagyok a nyers szöveggel, újabb 4-6 hónapig molyolunk rajta a szerkesztőmmel, hogy kiszűrjük a hibákat és készre gyúrjuk a kötetet.
Hogyan viseled, amikor a rengeteg munka után a nagyközönség elé kerül a kötet, amikor ideje elengedni a karaktereket, amikkel addig naponta több órát töltöttél?
Nehezen. Igazából minden elkészült könyvemet afféle gyászidőszak követ. Bár az segít, hogy mikor elkészülök egy kötettel, az mindig csak a következő évben jelenik meg. Mire viszont elkezdik olvasni, addigra már nyakig benne vagyok a következőben. Amin például most dolgozom, csak jövő februárban kerül a boltokba. Mindaddig, szellemileg teljes mértékben átadom magam a történetnek, hogy igazán nyers és zsigeri módon mesélhessem el, amit el akarok. Ha úgy tetszik, ledobom a mentális páncéljaimat, hogy mire eljut az olvasókhoz, addigra fejben már továbbléphessek. Néha azt kívánom, bárcsak azonnal megoszthatnám a neten a fejezetet, amit alig egy perce fejeztem be, friss és nyers formájában. De miután klasszikus keretek között publikálom a munkáimat, mindig ott lesz ez az időbeli szakadék a mű elkészülte és megjelenése között. De legalább elég időm van lenyugodni és tiszta fejjel vághatok bele a következő projektbe.
El tudod képzelni, hogy egyszer kilépj a fantasy műfaj kereteiből és valami egészen mást írj?
Érdekes kérdés! A realizmus például teljesen hidegen hagy! A fantasy-ről sokáig elég szűklátókörűen gondolkodtak az emberek. Sárkányok, kardozás, varázslat és nagyjából ennyi. De ha belegondolsz, az elénk kerülő tartalmak 95%-a fantasy. Sokan ódzkodnak ettől a műfajtól, miközben örömmel olvassák az Addie LaRue-t, szellemtörténeteket, népmeséket, vagy mondákat. A fantasy igazából a létező legtágabb műfaji besorolás, de szeretünk leegyszerűsítő kategóriákat gyártani magunknak, amibe csak George R.R. Martin, Brandon Sanderson vagy Tolkien fér bele. Pedig a sci-fi-k túlnyomó része, sőt, a horror is javarészt fantasy elemekkel van tele. Engem a valóság szöveteinek kapargatása és a világ furcsaságai érdekelnek. Azokból pedig akad bőven.
Kiemelt kép: Jenna Maurice, Elle
