Donatella Di Pietrantonio új regénye a Halásznegyed, a hazánkban tavaly megjelent, A visszaadott lány című, világsikert aratott kötet folytatása. Az első könyv végén kamaszként ábrázolt tizenéves lány és húga, Adriana fiatal felnőttként térnek vissza ebbe a súlyos veszteségekkel, gyásszal és húsbavágó tapasztalatokkal átszőtt történetbe. A kötet elbeszélője a továbbra is ismeretlen nővér, az előző történet „visszaadott lánya”, aki a két testvér közös jelenében zajló megrázó események hatására egy álmatlan éjszakán tekint vissza mintegy másfél évtizednyi múltba.
A Halásznegyed története egy nyomasztó fordulattal kezdődik: Adriana az éjszaka közepén toppan be nővére és férje közös otthonába, karján kisfiával. A fiatal nő láthatóan menekül, mint később kiderül, gyermeke apjának hitelezői elől, akik az életét fenyegetik.
A regényben egyszerre bontakozik ki a jelen és a múlt, a testvérek hol egymáshoz közelítő, hol távolodó viszonya.
Nehezen követhető, tényszerűen ábrázolt tragédiákkal színezett, bonyolult kirakósként áll össze az elbeszélő és húga élete. Fejezetről fejezetre kerülünk közelebb az olasz tengerparton fekvő Pescara lakóinak nyomorához: nyers erővel tárul fel a közösség szegénységgel, a munkanélküliséggel és a céltalansággal átitatott világa.
„Közös volt az örökségünk: ki nem mondott szavak, elmulasztott gesztusok, megtagadott kedvesség. És a ritka, váratlan figyelem pillanatai. Volt anyánk, mégis árvák voltunk. Szökevények, azok is maradtunk.” – olvashatjuk a narrátor gondolatait húgával való viszonyáról.
Az egész regényt végigkíséri az elvált értelmiségi tanárnő és a nyomorgó Adriana környezetének kettőssége, miközben minden ellentétet felülír a két testvér közötti megkérdőjelezhetetlen szeretet és cinkosság.
A történetből ezúttal sem hiányozhatnak a családi tragédiák: végignézhetjük a két lány édesanyjának haláltusáját, amelyen keresztül újra elénk tárul a szülők és gyermekeik közti ellentmondásokkal teli kapcsolat. A testvéreknek felnőttként újra kell definiálni a szüleikről alkotott képet. A nővérek megértik, szüleik kudarcai, érzelmi hiányai és rossz döntései örök nyomot hagynak az életükön. Ez azonban nem menti fel őket a legalapvetőbb gyermeki kötelezettségük alól: elkísérni szüleiket oda, ahonnan már nincs visszaút.
A könyv második felében Adriana rejtélyes balesetéről olvashatunk. A lány ismeretlen körülmények között esett le a tetőről és súlyos, életveszélyes állapotba került. Nővére hosszú ideje nem látta, egy éjszakai telefonhívás nyomán utazik haza, hogy húga mellett lehessen. Eközben tudjuk meg, Adriana titokban ment férjhez gyermeke édesapjához, a tengerész Rafaelhez, akivel nem felhőtlen a kapcsolata, és az sem derül ki egyértelműen, van-e ennek bármilyen köze Adriana balesetéhez.
A Halásznegyed olyan kérdéseket dolgoz fel, mint hogy hová vezetnek gyermekkori sérüléseink, mennyire határozza meg sorsunkat a generációkon átívelő trauma, illetve hol van mindebben az egyéni felelősség. Olvasás közben szinte elveszünk az elbeszélő élményeiben, gondolataiban és emlékeiben. A töredékes, zilált és mégis igen feszes szöveg bőven ad lehetőséget arra, hogy továbbgondoljuk a történteket.
A mű egy komor, nyomasztó világot tár elénk, ahol együttérzésre, figyelemre és szeretetre éhes karakterek küzdenek az életben maradásért, lelki és egzisztenciális értelemben egyaránt.
A második könyvben, ugyanúgy, ahogy az elsőben, mindenki egyszerre áldozat és megmentő, és a szükség pillanataiban éppen attól kapják a legőszintébb szeretetet, akik a legmélyebb sebeket ejtették rajtuk. Az üresség és a maximális egymás iránti érzékenység, az érdektelenség és a gondoskodás, valamint az elidegenedés és a felelősségvállalás egymás mellett hatja át a pescarai lakosok mindennapjait.
Ebben a történetben másodlagosak az egyes szereplők életeseményei; sokkal fontosabb, hogy ezek az igazán emberi és szerethető karakterek, hogyan maradnak a legnagyobb krízis közepette is egymás iránt szolidáris emberek.
Kiemelt kép: Pescara tengerpartja, forrás: Instagram
