Miként lehet feldolgozni akár saját, akár mások élményeit egy generációkon átívelő regényben? Mit hozunk magunkkal a néhány évtizeddel ezelőtti múltból? Hogyan hat mindez a jelenre és arra a jövőre, amit nekünk kell felépíteni? Kovács Krisztiánnal új regénye, a Minden csendes és nyugtalan kapcsán családi titkokról, döntésekről és a velünk élő múltról beszélgettünk.
Ki az a Kovács Krisztián, aki éppen megírta a második regényét? Hogyan alakul(t) ki az írói identitásod?
Abban hiszek, hogy az írói munkát soha nem lehet igazán befejezni, csak abbahagyni, így az író identitásom sem lehet kiforrott soha. Így mindig van egy vágyott teljesség, amiért lehet és megéri dolgozni. Különös is lenne, ha 36 évesen kijelenthetném, hogy kész vagyok (mosolyog). Inkább arról tudok mesélni, mi az, ami érdekel, mi az a vezérfonal, amit akár az írásban, akár az élet egyéb területein igyekszem követni, ez pedig a miértek, a mögöttes mozgatórugók működésének megértése. Komoly lidércnyomás belegondolnom abba, hogy valaki mit miért tesz vagy épp nem tesz, és ez önmagam irányában is rejtély olykor. Azt hiszem, az emberi viselkedést szeretném történeteken keresztül értelmezni. Már egészen korán, talán 12-13 éves koromban rájöttem, ha megpróbálom leírni ezeket a folyamatokat, megérteni őket talán nem lesz könnyebb, de elfogadni igen. Így kevésbé érzem, hogy a világ kuszasága, az élet tengernyi nehézsége rám akar telepedni.
Milyen módszer szerint írsz? Tudod előre, melyik fejezetben mi történik vagy írás közben bontakozik ki a szereplők sorsa?
Régen úgy próbáltam írni, hogy elkészítettem egy szinopszist, majd egy részletes vázlatot, de rá kellett jönnöm, hogy ez a folyamat rendkívül unalmas és éppen az írás lényegi élvezetét veszi el, hogy a pillanatnyi érzésekből milyen történet kerekedhet. Mind a Hiányzó történetek, mind a Minden csendes és nyugtalan úgy keletkezett, hogy voltak karakter kezdemények és különféle történetszálak a fejemben, amelyek jó része táplálkozik saját élményekből vagy a környezetem megéléseiből. Mindkét regényben írás közben fejlődtek a karakterek és bontakoztak ki a történetek is. Így maga az írás vezet el valahová. Philip Roth, George R. R. Martin és Stephen King is ezt a módszert alkalmazza. Utóbbi azt mondja, van egy történet a fejében, aminek a végére akar járni és éppen azért tud annyira rögeszmésen írni, mert hajtja a vágy, hogy megtudja, mi fog történni, és milyen végkifejlet felé száguldanak a főszereplői. Ez a történetalkotás folyamatának izgalma. Szerintem máshogy nincs értelme csinálni.
Hol vagy Te a regényeidben?
Az első könyvemet, a Hiányzó történeteket nevezhetjük egyfajta apa vagy nagyapa regénynek, ami a saját életem családi érzelmeit is letükrözte. Azt mutatta meg, én hogy nőttem fel, milyen impulzusok értek, hogy reagáltam rájuk, és hogy reagálna egy hasonló helyzetben rekedt fiatalember. A Minden csendes és nyugtalan annyiban más, hogy nem kizárólag a családi múltra, hanem a jelenre, a szereplőket körülvevő társadalmi, politikai közegre és az azokból fakadó frusztrációkra is reflektál. Mivel mélyebben benne vagyok ebben a történetben, mint az előzőben, jóval nehezebb is volt megírni. Olyan gondolatok és érzések összpontosulnak benne, melyek jöttét nem láttam világosan az írás folyamatának kezdetén. Tisztában voltam vele, hogy az írás igen intim folyamat, különösen a szépirodalom esetében, hisz jó esetben az író olyan érzéseket, gondolatokat fed fel benne, amit a legtöbb ember takargatni szokott, és ezek nagyközönség elé tárása okoz némi rettegést azzal kapcsolatban, ki, mit szól majd hozzá.
Hogy bírod a kritikát?
Azt szoktam mondani, a jó kritika kell a szívnek, a rossz kritika kell az agynak. Ez tart egyensúlyban. A jó kritika lendületet ad a folytatáshoz, olyankor kicsit megveregethetjük a vállunkat, mondván nem is olyan rossz, amit csinálunk. A rossz kritikát ugyanakkor igyekszem tanulásra, fejlődésre használni, és ehhez tudatosan félre kell tenni az egót.
Képes vagy azonnal így látni a negatív kritikát vagy inkább összeomlasz először?
Van egy történet a Minden csendes és nyugtalanban, amelyben az egyik főszereplő ír egy novellát, amire nagyon kemény kritikát kap egy tanárától. Ezt a kemény kritikát én megkaptam a valóságban, nagyjából 15 évvel ezelőtt. Szigorú volt és szókimondó, de természetesen minden egyes szava igaz. Akkor nagyon megütött, ugyanakkor fontos lecke volt. Azóta minden egyes kritikát, negatív visszajelzést az életem bármely területén azonnal elemezni kezdek, ez az első reakcióm. Meg kell tanulni önérzet nélkül rálelni a kritika azon pontjaira, melyek felhasználhatóak a fejlődésre. Csak így lehet előbbre jutni, és ha valaki erre törekszik, akkor mindig hálásabb lesz egy negatív kritikáért, mint egy pozitívért.
Említetted, hogy 12 éves korodban felfedezted magadnak az írást. Miért mentél mégis andragógia szakra?
Teljesen átlagos tinédzser voltam, akit rengeteg minden érdekelt egyszerre: a bulik, a csajok, az olvasás. Gimnáziumban fedeztem fel magamnak Hemingway műveit, melyek a mai napig a legnagyobb kedvenceim. Előfordult, hogy azért hagytam ki egy ígéretes szombat esti partit, mert az Akiért a harang szól kétharmadánál tartottam, és muszáj volt befejeznem, mert annyira tudni akartam, mi lesz Robert Jordan sorsa. Ami a tanulást illeti, engem soha nem az érdekelt, amit leírtak a tankönyvekben arról, mit gondolt a költő 100 vagy 150 évvel ezelőtt. Hálás vagyok, mert szerencsére olyan tanáraim voltak, akik elfogadták, sőt, értékelték, ha egy adott versről, regényről én mást gondoltam, bennem más érzéseket és gondolatokat mozgatott meg, és ennek hangot is mertem adni.
Persze akadnak tantárgyak, ahol a száraz tényekkel és összefüggésekkel nem lehet vitába szállni, ilyen volt például a matematika, és ezeket sosem szerettem tanulni, így nem voltam az a tipikusan jó tanuló. Elszúrtam az érettségit, csak fizetős képzésre tudtam bekerülni, az andragógia szakra pedig csak úgy ráböktem a felvételi listában. Azt hiszem, ott tapasztaltam meg, milyen érzés, amikor elkövetsz valami óriási hülyeséget és senki nincs ott mögötted, hogy vállalja helyetted a felelősséget. Ekkor határoztam úgy, hogy bár nem érdekel ez a képzés, mindenáron elvégzem. Szeretném hinni, hogy ettől kezdve sokkal céltudatosabb lettem.
Jól tudom, hogy az egyik legfontosabb kulcsszó az andragógia tudományában a lifelong learning, azaz az élethosszig tartó tanulás?
Igen, pontosan. Bár az egyetemen mindig csak röhögtünk azon, hogy ezt a szót mantrázzuk minden órán és minden vizsgán, később rájöttem, ez többet takar, mint gondoltam. Arra az értelmezésre ugyanis soha nem hívják fel a figyelmet, hogy ez valójában azt is jelenti, hogy egész életünkben minden egyes helyzetben lehetőségünk van tanulni valamit önmagunk működéséről. Erre egyébként az alkotó tevékenység kiválóan alkalmas.
Mi a legfontosabb dolog, amit az írás által tanultál meg önmagadról?
Talán az, hogy nem kell magunkat szégyellni. Én elég maszkulin gondolkodású családból származom, ahol nem feltétlenül volt divat az érzéseinkről beszélni vagy azokat kinyilvánítani. A lányom születésekor volt is bennem félelem, hogy mi lesz, ha én is képtelen leszek kimutatni felé, mit jelent számomra az egész lénye valójában. Engem az írás tanított meg arra, hogy igenis lehet szomorúnak lenni, lehet sírni, minden érzést meg lehet és meg is kell élni. Egy nehéz élethelyzet feldolgozása sem azt jelenti, hogy figyelmen kívül hagyok egy rossz érzést, hanem azt, hogy beleengedem magam az érzésbe, hagyom, hogy fájjon, hogy átfolyjon rajtam. Nem könnyű ezt mindig észben tartani, pedig szükség lenne rá. Bízom benne, hogy így lehet belőlem teljes értékű apa, férj, gyerek, barát és talán teljes értékű író is.
Mindemellett az írás megmutatta azt is, hogy valójában mégsem vagyok olyan türelmes, mint amilyennek hittem magam (nevet). Frusztrálttá tesz, ha egy helyzetet akár az alkotás, akár az élet bármely más területén nem tudok megoldani, még akkor is, ha pontosan tudom, hogy nincs is befolyásom a helyzet megoldására. Ezeket a helyzeteket megpróbálom leírni és úgy rájönni, hol húzódnak a kontrollom határai. Ez még egy most zajló tanulási folyamat a számomra, hogy hogyan tudom elengedni mindazt, amit nem én irányítok. Van még mit tanulni.
Hogyan tudod kezelni ezt az alkotási folyamatban?
Nekem itt a következetesség használ. Rengeteg nagy író, köztük Jonathan Franzen, Esterházy Péter és még sokan mások elmondták, hogy akkor is írni kell, amikor se kedved, se ihleted, se türelmed. Most eszerint dolgozom, akkor is, amikor legszívesebben felállnék és abbahagynám, különben soha egyetlen regényt sem fejeztem volna még be.
Nagyon kevés idő telt el az első két regény között. Hogy tudsz ilyen gyorsan írni?
Paradoxon, de amióta sokkal kevesebb időm van írni, sokkal hatékonyabb vagyok. Amióta megszületett a kislányom, nyilván több időt szeretnék a családommal tölteni, ezért az írásra szánt perceket sokkal jobban kihasználom, mert előfordulhat, hogy ha elengedem a pillanatot, akkor utána napokig nem lesz egybefüggően egy-másfél órám dolgozni egy kéziraton. Tisztában vagyok azzal is, ha nem ülök oda egy regény mellé rendszeresen, akkor néhány hónap alatt elveszítem a lelkesedésem iránta és akkor soha nem fogom befejezni. Egy több százezer karakteres szövegen nem lehet másként dolgozni, csak rendkívül következetesen és fegyelmezetten, és ez független attól, hogy az a munka végül megjelenik-e nyomtatásban vagy sem. Azt hiszem, ez a hozzáállás minden alkotó számára kulcsfontosságú, hiszen alapvetően nem azért írunk, hogy azt mindenki elolvassa és szeresse, hanem azért, mert ez egy rendkívüli belső késztetés és kielégülés, ami nélkül nem tudnánk létezni.
Hogy viszonyul egymáshoz valóság és fikció a regényeidben? Jól gondolom, hogy alapvetően valós események alapján dolgozol és azokat töltöd meg fikcióval?
Nagyon sokáig próbáltam csupasz fikciót írni, aztán rájöttem, az egyszerű ember élete irodalmi szinten éppen annyira izgalmas, mint a Trónok harca vagy a Harry Potter. S valóban, rengeteg saját élményből dolgozom, amelyek kapcsán mindig attól félek, azok az emberek, akikkel megéltem ezeket az élményeket, azt fogják mondani, kizsákmányoltam a közös emlékeinket. Mondhatnák, hogy elloptam a gyermekkorunk apró titkait, és közszemlére tettem őket, pedig ez valójában egyfelől egy megértési folyamat, másfelől egyfajta sajátságos emlékállítás. Engem éppen ezek a mechanizmusok érdekelnek az irodalomban.
A Minden csendes és nyugtalan két halálos tragédia romjaira építkezik, s ezek mentén kapcsolódik össze a kötet két főszereplőjének élete is. Mi a közös a történetekben?
Az egyik tragédia egy állatkerti haláleset 1993-ból, a másik pedig egy 2017-es tűzvész egy könyvesboltban. Mindkét történet évtizedekre nyúlik vissza, mindkét főszereplő családi titkok, megoldatlan konfliktusok és generációkon átívelő traumák hálójában próbálja megérteni, miért éppen úgy alakult a történetük, ahogy. Egész életüket áthatja a kétségbeejtő bizonytalanság, a szürkeség és a kudarcba fulladt küzdelmek szomorúsága. Ez a regény pontosan arról szól, amiről az élet: barátságokról, szerelmekről és családról, boldogságról, szomorúságról és titkokról. Azt hiszem, mindannyian ehhez tudunk a leginkább kapcsolódni, hiszen ezek alakítják mindannyiunk életét.
Nagyon sokszor megjelennek a regényeidben a Kádár-rendszer mindennapjai. Miért foglalkoztat ez annyira?
Azt látom, hogy azok az évek még mindig súlyos visszhangot vernek a hétköznapjainkban és közéletben. A Minden csendes és nyugtalan éppen erre reflektál: hogy milyen kevés dolog változott az elmúlt 40-50 évben. Engem ez rendkívül elszomorít. Az olyan negatív érzelmek, mint az irigység vagy az önzés mérgezik az embereket és az emberi kapcsolatokat, és ezek következményeiből nem tanultunk semmit. A szüleink ezeket épp úgy adták át nekünk, ahogyan azt ők megélték és most mi ugyanazt csináljuk, amit ők csináltak évtizedekkel ezelőtt.
Miután pedig nyilván egy társadalmi közeget a benne élő emberek mentalitása alakít, hiába vagyunk képesek mesterséges intelligenciát alkotni és újra embert küldeni a Holdra, a minket körülvevő társadalmi környezet, moralitás és erkölcs mintha mit sem változott volna, ha mégis, jobbára negatív irányban. A regényeimben igyekszem megtalálni azokat a gócpontokat, azokat az emberi történeteket és élethelyzeteket, ahol beszorult a fejlődés. Elnézve a szüleim és a környezetemben élők viselkedését, azt gondolom, hogy a válasz valahol a második világháború utáni Magyarország történelmében keresendő. Persze lényeges, hogy az írás nem arról szól, hogy megtaláljuk a választ, hanem, hogy kitartóan keressük.
Mindkét regényedben fontos momentum a titkolózás. Ez családi örökség?
Nem találkoztam még olyan családdal, ahol minden kimondásra került volna. Vagy inkább úgy fogalmazok, hogy nem ismerek olyan családot, ahol szabadon, békésen, feszültségmentesen lehetne beszélgetni politikáról, szexualitásról, vallási hovatartozásról a vasárnapi ebéd közben. Vagy tabuként kezeljük ezeket a témákat vagy összeveszünk rajtuk, és hiányzik a családon belüli teljes őszinteség és nyitottság élménye, ami persze egyfelől a generációs különbségekből is fakad. Pedig a család az az alapvető közeg, mely az identitásunkat is nagymértékben meghatározza, illenék nagyobb odafigyeléssel viseltetni iránta, és az odafigyelés egyik alapvető formája, ha becsukjuk a szánkat és hegyezzük a fülünket.
Kiemelt kép: Németh Kata, Index
