Mondhatnám, hogy teljesen véletlenül tévedtem be Vincze Ágnes Kárrendezés című könyvének bemutatójára a 2022-es őszi Margó Fesztiválra, de ez nem csak azért nem igaz, mert nem hiszek a véletlenekben. Amióta egy majdnem végzetes balesetben maradandó sérüléseket szereztem, tudatosan olvasok a trauma okozta fájdalommal foglalkozó történeteket, mert egytől egyig olyan ismerős érzésekkel, küzdelmekkel és megélésekkel találkozom bennük, amelyek közelebb visznek a saját nehézségeim feldolgozásához. Így voltam Vincze Ágnes könyvével is, amit először szinte együltő helyemben olvastam el, és nem tettem le akkor sem, amikor már nem láttam a könnyeimtől.

Ági és Tib nagyjából két évig voltak együtt. Ennyi idő adatott nekik arra, hogy megéljék a legbensőségesebb szerelmet és a veszteség pusztító tragédiáját. A rosszindulatú daganatos betegségek okozta fájdalmat és félelmet, emberi szerepeik összecsúszását és a hűtlenséget. Alig két hónapja tartott a kapcsolat, amikor Áginál mellrákot diagnosztizáltak. Életük egy pillanat alatt állt a feje tetejére, mindent alárendeltek a gyógyulásnak, a kemoterápiának és a sugárkezelésnek, kérdés nélkül tették, amiről azt hitték, a legjobb. Bár Ági teljesen felépült, egyikük sem dőlhetett hátra. Meg kellett küzdeniük a férfi hűtlenségével, az intimitás hiányával és újra kellett építeni a kettejük közti bizalmat. Néhány hónappal később azonban Tib egyre betegebb lett. Ami láznak, gyengeségnek és köhögésnek indult, valójában áttétes, rosszindulatú bőrrák volt, ami kilenc hónap leforgása alatt elvitte a férfit.

A Kárrendezés a válasz nélkül hagyott kérdések története, amelyben a szereplőknek sokszor valódi, érthető és elfogadható magyarázat nélkül kell továbbmenniük. A könyv ugyanakkor feldolgozásregény és bátor szembenézés a nyers valósággal.

Hiszen mégis mennyi esélye lehet egy párkapcsolatnak a halál árnyékában? Hogy lehet megőrizni az intimitást, amikor valamelyik fél állandó segítségre, gondoskodásra szorul? Hol végződik a fiatal, vonzó nő szexi fehérneműben, és hol kezdődik a parókát viselő rákos beteg?

A képen Vincze Ágnes Kárrendezés című könyve.

„Szégyellem magam, amiért gondoskodni kell rólam. Nem ezt érdemli. Nem ezt a kopasz, hasznavehetetlen, beteg nőt ígértem neki. Magamat akarom, a vonzó, régi ént, aki képes volt egyedül megfürödni, elmenni a boltba, megfőzni egy tál ételt, egy szexi nőt, akivel szenvedélyesen szeretkezhetne.” – olvashatjuk Ági gondolatait.

Összeszorul a gyomrom és gombóc nő a mellkasomban, átjár a sorok között olvasható fájdalom, kiszolgáltatottság és tehetetlenség érzése, miközben megpróbálom elképzelni Ági és Tib mindennapjait. Ép ésszel felfoghatatlan és feldolgozhatatlan teher, amikor valaki egy életerős felnőttből egy segítségre szoruló beteggé válik. Ahogy Ági írja, majd belepusztult, hogy Tib szeresse és „ne elvégzendő teendőként gondoljon rám, ne feladat legyek.”

A regény cselekménye két szálon fut, fejezetről fejezetre párhuzamosan ismerjük meg Ági betegségének és felépülésének történetét, és a Tib elvesztésével járó legmélyebb gyász feldolgozását.

„Hogy halhattál meg ilyen rövid idő alatt? Hogyan történhetett ez velünk? Hogyan lélegezzek nélküled, és legfőképp minek?” – teszi fel a kérdést Ági végső elkeseredésében.

A képen Vincze Ágnes a Kárrendezés című könyv szerzője.
Vincze Ágnes a Margó Irodalmi Fesztiválon és Könyvvásáron 2022-ben. / Fotó: Valuska Gábor, Könyves Magazin

Meg lehet találni újra önmagunkat a létező legnagyobb veszteség után? Magunk mögött lehet hagyni mások és az élet hibáztatását? Miként lehet értelmet találni egy életnek, amiből első ránézésre minden elveszett? Hogyan lehet megbékélni egy olyan helyzettel, amire nincs semmilyen magyarázat? Hol van az a pont, ha egyáltalán van ilyen, ahol azt mondjuk, mennünk kell tovább?

Természetes, hogy emberként mindannyian félünk a változásoktól, a veszteségektől és a fájdalomtól. Vannak azonban olyan helyzetek, amelyekben muszáj felülemelkedni a nehézségeken, hogy tovább tudjunk élni. Vincze Ágnes regénye éppen erről szól. Arra biztat, bármekkora is a bennünk tátongó űr, bármennyire bénító is a trauma, nagy szükségünk van arra, hogy meg tudjuk engedni magunknak az újrakezdést, a saját célokat és az önmagunkkal való szembenézést. Mert csak ekkor kezdődhet a valódi kárrendezés.