A magyar szépirodalmi termés tavaly is gazdagra sikerült. Más „nagyágyúk” mellett Dragomán György, Krasznahorkai László, Nádas Péter, Péterfy Gergely és Závada Pál is jelentkezett új könyvvel. Összeállításunkban kevésbé „magától értetődő” gyöngyszemeket szedtünk össze. Titkos favoritok, 1. rész.

Milyen szép, békés is tudott lenni ez az élet

Lehet-e már nemcsak a nyolcvanas, de akár a kilencvenes-kétezres, sőt ad absurdum a kétezertízes évek kapcsán úgy nosztalgiázni, hogy az ne hasson hamisan? Hiszen a (fél)múltba révedés mindig más fénybe vonja az átélteket, mint amilyennek akkoriban tűntek. Ráadásul a Mi van veletek, semmi? című könyvben megidézett eseményeket az átlagember a tévé előtt, megrendülve követte, de sokaknak nagyon is valóságos és máig kiható fájdalom a vörösiszap kiáradása vagy a West Balkán-tragédia. Hogy ez a legkevésbé sem hat olcsó húzásként, és sokkal inkább szolgálja a mi itteni, közös életünk megmutatását, többek között ez mutatja Szeifert Natália írói tehetségét, könyveinek maradandóságát. Legújabb regényében úgy tud nagyon aktuális lenni, családtörténeteket felvillantani és mai férfibarátságot ábrázolni, hogy azt – ennek veszélye ellenére – nem érezzük hiteltelennek vagy épp erőltetettnek.

Kapcsolataikat sirató, sokszor magukban szenvedő férfiakat mutat,

ami akár túlzások táptalaja is lehetne, de szerencsére itt nincs erről szó. Két épp megismerkedő barátot figyelünk, Pókot és Grafitot, akik szó szerint az utcán futnak egymásba. A véletlen hozta találkozást gyors összeköltözés, barátkozás követi, később pedig már együtt keverednek kétes megfigyelési ügyekbe is. Ami akár vad kelet-európai akciókhoz is vezethetne, de hát a kétezertízes évek Magyarországán sokkal életszerűbb, hogy a mások életének kifigyelése unalomba hajlik, keretül pedig a Mexikó nevű helyen való iszogatás szolgál, a többi derék kocsmabútor vállának lapogatása, az aktuális közéleti ügyeken való berzenkedés és a saját élet megtorpanásának keserű kommentálása. Fekszünk egy hirtelen jött otthonban, a szomszédból idegesítő hangerőn üvölt a Live is Life, mi pedig talán bele sem gondolunk, csak majd később, már megint nosztalgikusan: milyen szép, békés is tudott lenni ez az élet. (Lakner Dávid)

A 20. századi ember, aki nem volt hős

Amikor a nagyszülőkről beszélünk, a ma élő generációk többségének nem ritkán a háború és a nélkülözés jut velük kapcsolatban elsőként eszébe. Nem véletlenül, hiszen az előttünk élt nemzedékeknek jócskán kijutott a 20. század gyakorta véres és tragikus fordulataiból. Sok tekintetben hasonló sors jutott az első kötetével jelentkező, ugyanakkor máris érett, a nyelvvel és a dramaturgiával egyaránt biztos kézzel bánó író benyomását keltő Halmai Róbert könyve hősének is. Regényről beszélhetünk, ugyanakkor a szöveg hosszabb-rövidebb, önállóan is értelmezhető sztorikból és szkeccsekből áll. A könyvnek ezzel együtt van egy jól kitapintható íve: egy régi fényképpel indul, majd a különféle, leginkább mások elbeszélései, illetve a hagyaték feltárása nyomán született, nem egyszer fikciós elemekkel díszített történetek révén bontakozik ki a nagyapa sorsa. Aki nem volt hős, semmi különös dolgot nem vitt végbe, például külföldre is mindössze a jobb élet reményében emigrált – ugyanakkor dolgozott, járt-kelt, érzett és szeretett, vagyis tette mindazt, amit összességében életnek nevezünk.

Közben persze rajta is átrobogott az eseményekben bővelkedő 20. század.

Halmai könyve nincs híján az iróniának sem, amit gyakran eredetileg nem összeillő dolgok egymás melletti szerepeltetésével és az idősíkok cserélgetésével ér el. Összességében pedig az lehet az egyik legfőbb üzenete ennek a hangulatosan megírt műnek, hogy mindenki élete kész regény. Különösen akkor, ha újra meg újra közbeszól a történelem. (Benedek Szabolcs)

Hely a Hold túlsó, sötét oldalán

Ki nem szokott elmerengeni azon, hogy mit hoz a jövő? És ki nem szokta holdfényes éjszakákon hol megbabonázva, hol nyugtalanító érzések közepette bámulni a teliholdat? Egressy Zoltán új regénye a 21. század közepén játszódik, részben bolygónk kísérő égitestén. Felületes benyomások alapján rámondhatnánk, hogy ez egy sci-fi, ám a könyv remek példa arra, hogy miként lehet kikerülni, vagy éppenséggel meghaladni a zsánereket – az olvasónak pedig figyelmeztetés, hogy miért érdemes elfelejteni a skatulyákat.

Ebben a regényben nem találkozhatunk se űrlényekkel, se más, fantasztikum alkotta szereplőkkel, annál inkább nagyon is valós, ízig-vérig emberi tulajdonságokkal és cselekedetekkel, illetve a realitás talaján maradó jövőképpel. Utóbbi sajátos módon vegyíti az utópiát és a disztópiát, hiszen Egressy könyvében az emberiség ekkorra már kolóniákat hozott létre a Holdon, anyabolygónkat ugyanakkor társadalmi és ökológiai katasztrófák sújtják.

A sok humorral átitatott regény elbeszélő-főszereplője például egy olyan nőbe szeret bele, aki katasztrófaturistaként a Föld válságövezeteit látogatja végig.

Hősünk az ő nyomába ered, ám sokáig hasztalan, ezért végül egy barátja biztatására elköltözik a Holdra, amit ekkorra már fölosztottak a Föld országai között. Sajnos az időközben ismét királysággá lett Magyarországnak a Hold túlsó, sötét oldalán jutott csak hely, ott építik fel a „mini Budapestet”, ám ez nem gátolja meg hősünket abban, hogy ha időnként szerencsés fordulatoknak köszönhetően is, de végül megvalósítsa gyerekkori álmát. (Benedek Szabolcs)

„Ha addigra nem szoktam volna meg Fedont”

Pályakezdő ritkán ölt álruhát, ha csak nincs valami nyomós oka rá: Regős Mátyás első kötetében maga a kompozíció az ok. A versbeszélő Patyik Fedon nevű gyerekkori ismerősével találkozunk, akiről kiderül, hogy költő, és a kötet második felében a verseit is olvashatjuk.

Ha addigra nem szoktam volna meg Fedont, és
vissza mertem volna szólni, elküldtem volna az
ismeretlen, drága anyjába, mert hogy mondhat
ilyet.

Ehelyett megkérdeztem, mire gondol, mert az ő
agytekervényei, meg költő mellkasa mindig ért-
hetetlen módon közölték az egyszerű és igaz dol-
gokat.

Regős úgy bújik el egy kitalált személy mögé, hogy közben ebből a biztonságos háttérből a lehető legtöbbet mutasson meg magából. Akár prózavers, akár valamely klasszikus verselés segít megszólalni a költőnek, egyként míves a szöveg és mindaz benne van, amit verstől várni és kapni szokás: játék és mélység, titok és kitárulkozás, líra és dráma.

És a nagy kérdések: „egyszer megkérdeztem Patyik Fedont, honnan / tudjuk, hogy élünk, s nem csak kitalált minket / valaki, miért vagyunk olyanok, amilyenek, és / miért nem változhatunk át valami mássá?”

Önmeghatározás és önértelmezés, a beszélő helye, dolga a világban. Az olvasó helye, dolga a világban. S noha a vékonyka kötetben Szabó Lőrinctől Bereményi Gézán át Kosztolányi Dezsőig (hogy csak magyar lírai elődjeit említsük) számos hatás tetten érhető, megállapítható, hogy Regős Mátyásnak saját hangja van. Erős, jellegzetes és őszinte. (Nagygéci Kovács József)

Igazi Darvasi-mese

„Amikor az ember nincsen, nem tudja, mi van, nem állnak rendelkezésére például, és az asszony hirtelen elsápadt, ahogy ezt az egyszerű szót kimondta, formák. Mi az, nem lenni. Formátlanság, nemde. Érdekes, ő erre az állapotra vágyakozik, a nemlevésre. Ez lenne neki a legjobb” – mondja a regény főhősének, Jonasnak a felesége, mire a férj mintegy felelve, a szöveg egy másik helyén ezt mondja: „cérnaszál vagyok, függvény, kis toldalék, ragaszkodom. Nincsen több élet. Nincsen másik. Nem lesz, ezt csináljad, barátom.” Mintha erre a párbeszédre épülne nemcsak a Magyar sellő című új Darvasi-regény cselekménye, hanem úgy általában is a Darvasi-próza.

Hogy tudniillik az élet sokszor nem más, mint súlyos kövek repülése,

kínzások, aljas parancsok, állandó rettegés és állandó megalkuvás és közben igény a szépre, az egyenes derékra, a fellázadásra – és mégis mindenestől jobb annál, mint ha nem lenne. A regény az 1800-as években, Németországban játszódik, de motívumai alapján bárhol és bármikor járhatunk, ez a kötet is éppúgy mese, mint a régebbi Darvasi-regények A könnymutatványosok legendájától a Taligás címűig. Kleist Kohlhaas Mihály című kisregényét is újraírja Darvasi, egy korabeli legendát (Hany Istók története) is játékba hoz, miközben ezúttal is gyönyörű költői nyelvbe csomagolja a szörnyűséget és a szépséget is. Hiszen ezek együtt az az élet, ami helyett nem adatik másik. A Magyar sellő hőseinek is, különösen az apának és fiának ebben a létben kell megvívniuk egymással és egymásért. (Nagygéci Kovács József)

Nem szokványos szépírói debütálás

Babarczy Eszter első könyve, egy esszékötet (A ház, a kert, az utca) 1996-ban jelent meg. Akár azt is mondhatnánk, hogy későn követte a második. Hallgatásról mégsem beszélhetünk, hiszen Babarczy Eszter az elmúlt több mint két évtizedben tanárként, kutatóként és gondolkodóként folyamatosan jelen volt a magyar közéletben. Tudhattuk, mivel foglalkozik, mi foglalkoztatja, gyakran hallatta a hangját, és nem félt a személyes önfeltárulkozástól sem. (Alapítója és képviselője az általa létrehozott internetes közösségi oldalból kinőtt, a pszichés betegségekben érintetteket segítő Búra Alapítványnak.) Nem is érhetett különösebb meglepetésként senkit az sem, hogy másodjára szépirodalommal jelentkezett, hiszen az új kötetben szereplő novellák közül néhány korábban megjelent folyóiratokban és antológiákban. Nem szokványos szépírói debütálással állunk tehát szemben, mint ahogy

a szövegek sem szokványosak: témájukban felkavaróak, szókimondásukkal zavarba ejtők, meglátásaikban feszültséget keltők.

Nagyon leegyszerűsítenénk, ha azt mondanánk, hogy a női lét aspektusait ábrázolják, a szexualitás megélésétől kezdve az anyaságon át a mellrákszűrésig. Természetesen mindezek fontos elemei és kiindulópontjai ezeknek a – kulturális utalásaikban időnként Szerb Antalt idéző – elbeszéléseknek, amelyek ugyanakkor a nőiségből adódó, nem egyszer fájdalmas szituációkból ki-kilépve mindnyájunk groteszk és kegyetlen valóságáról szólnak. Beleértve ebbe nemcsak a mi fájdalmainkat, hanem szüleinkét és nagyszüleinkét is. (Benedek Szabolcs)