„Mindnyájan tudjuk, ő a költői költő, a költő archetípusa.” – írta róla Nemes Nagy Ágnes, és valóban, Jékely Zoltán a visszahúzódó, természetjáró, ösztönösen romantikus alkat mesterien tudott lavírozni az élet-halál témájának tengelyén.
A költő, író, műfordító Nagyenyeden született, édesapja a szintén költő, irodalomszervező Áprily Lajos volt. A szülői házban naponta találkozott a prominens írói nagyságokkal, nevezetesen Reményik Sándorral, Tamási Áronnal és Dsida Jenővel. Miután a család Budapestre költözött, Jékely a gimnáziumi évek után az Eötvös Collegiumba nyert felvételt. Az egyetem után belemerült a hazai irodalmi életbe, barátságot köt Ignotus Pállal és Szerb Antallal.
Versei rendre jelentek meg a Nyugatban, a Szép Szóban, a Válaszban, méghozzá elismerő kritikai visszhangot vonva maguk után. 1936-ban jelent meg első verseskötete Éjszakák címmel, majd 1939-ben megjelent az Új évezred című kötete is. Ebben az évben megkapta a Baumgartner-díjat. A lírai alkotások mellett regényeket és tanulmányokat is írt. Megfordult Olaszországban és Franciaországban, dolgozott a Széchenyi Könyvtár könyvtárosaként, illetve a Kolozsvári Egyetemi Könyvtárban. Életében kétszer kapta meg a József Attila-díjat. 1982-ben hunyt el 68 évesen.
