Egy ország, amely már nem demokrácia, de még nem diktatúra. Egy anya, aki túl sokáig remél. Paul Lynch Booker-díjas regénye fájóan ismerős világról tudósít: nem a távoli jövőt mutatja meg, hanem egy olyan holnapot, amelyik bármelyik pillanatban bekövetkezhet. A kortárs irodalom Black Mirrorja ez: A próféta éneke nem elvont jövőképpel, inkább sötét tükörképpel dolgozik, amikor fájóan közeli és ismerős látleletet nyújt a hatalom és hallgatás természetéről.
Ha valaki netán azt hinné vagy remélné, hogy a disztópia műfaja mára kifulladt – amúgy tényleg: Huxley, Orwell vagy Atwood után mit lehet még mondani? –, Paul Lynch regénye markáns választ ad: a zsáner él, és élni fog még egy darabig. A disztópia a mindenkori jelenkor szorongásait állítja a középpontba, csak épp eltorzítva, felnagyítva, a jövő maszkjában. A próféta éneke viszont nem futurisztikus sci-fi, nem is posztapokaliptikus vízió, hanem egy ország története, ami épp most számolja fel önmagát. A helyszín Dublin, az idő a közeli jövő, és minden ijesztően ismerős.
Nincsenek zombik, robotok, se űrlények, csak átlagos emberek, egy rendpárti kormány, meg a minden közös értéket maga alá gyűrő torzulás, amit a legtöbben csak akkor vesznek észre, amikor már túl késő.
Paul Lynchnek ez az első magyarul – a Helikon gondozásában – megjelent regénye: Bartók Imre fordítása külön szót érdemel, mert abban, hogy a szöveg olvasása szinte fojtogató, zsigeri élménnyé válik, komoly szerep jut neki. Lynch a kortárs ír irodalom egyik legerősebb hangja jó ideje. 1977-ben született Limerickben, pályáját újságíróként kezdte, első regényét 2013-ban publikálta. Írásai sötét tónusúak, líraiak, filozofikusak, ugyanakkor kíméletlenül maiak. A próféta éneke az ötödik regénye, amellyel 2023-ban elnyerte a komoly pénzjutalommal járó Booker-díjat. A zsűri indoklása szerint azért, mert „rendkívüli regényírói teljesítmény, ahogy meggyőzően ábrázolja korunk társadalmi és politikai problémáit.”
A regény főhőse Eilish Stack ötgyermekes anya, aki mindenáron ragaszkodik a fényhez egy gyorsan sötétedő világban. Férje szakszervezeti vezető, akit az állampárt rendőri alakulata egy nap elhurcol. Nincs vádemelés, se tárgyalás: a férfi egyszerűen eltűnik.
Eilish pedig próbálja egyben tartani darabjaira robbanó életét: demens, a valósággal egyre lazuló kapcsolatot ápoló apja mellett vigyáznia kell a gyerekeire is. A csonka család a társadalom tükre lesz: a csecsemőnek egészen mások az igényei, mint az iskoláskorú gyerekeknek, akik egy ponton nem járhatnak az oktatási intézményekbe, míg a nagyok a kötelező katonai szolgálattól retteghetnek.
Lynch szövegében annak a tapasztalatnak az átadása a leginkább megrázó, ahogy a biztosnak hitt pontok észrevétlenül a semmibe tűnnek. És eközben megfigyeljük a szomszédokat, munkatársakat, barátokat, ismerősöket és ismeretleneket; azt, ahogyan egytől egyig másképp reagálnak a történtekre, de közben mind gyárt egy magyarázatot a reakciójához. Az is, aki elmenekül. Az is, aki beáll és alkalmazkodik. És persze az is, aki kitart.
A könyv nemcsak tartalmilag, de stilárisan is kihívás elé állítja olvasóját, hiszen Lynch tudatosan rúgja fel a próza szokásos ritmusát: nincsenek bekezdések, alig vannak párbeszéd formájú dialógusok, mondatai hosszúak, lírai áramlásúak.
Sokszor mintha egy belső monológot olvasnánk, ami egyszerre logikus és álomszerű. Mindez mégsem akadálya a befogadásnak, ugyanakkor az összeomlás hétköznapisága elviselhetetlenül közel kerül az olvasóhoz. Nem kívülről nézzük az eseményeket, hanem bennük élünk – mintha folyton ott állnánk mi is Eilish mellett. Zavarodottan, dühösen, fáradtan, reménykedve. (Olvasás közben többször Alex Garland felkavaró mozija, a Polgárháború kúszott elő emlékeim közül.)
Lynch egyik legerősebb húzása, hogy semmit nem magyaráz túl. Nem nevezi meg az ország vezetőjét. Nem írja le, hogy ki ellen harcolnak. Nem tudjuk, hogy pontosan milyen rendszer épül. Ettől válik igazán hátborzongatóvá a történet:
nem egy konkrét ország vagy diktatúra története ez, hanem a némaság, a lassú hozzászok(tat)ás, a civil bátorság és a tehetetlenség drámája. Ezáltal nem is az ír viszonyokról szól, hanem minden olyan rendszerről, ahol a szabadság nem egyik napról a másikra tűnik el, hanem lépésről lépésre számolódik fel.
A próféta éneke nem egy forradalom históriája, hanem egy család atomizálódásának története egy forradalom kellős közepén. És ettől csak még jobban fáj az egész. Eilish Stack ugyanis nem hős akar lenni: csak életben akar maradni, hogy megóvja mindazt, ami még menthető. Valahogy úgy, ahogy mindannyian tennénk, ha muszáj lenne tennünk.
Kapcsolódó cikkek:
