Percival Everett James című sokszoros díjnyertes regénye úgy hat az amerikai irodalomra, mint amikor valaki egy jól ismert, klasszikus festményt újrarajzol, de ezúttal az árnyékban álló alakot helyezi fókuszba, és ezáltal az egész kompozíció új megvilágításba kerül. A mű – némely kritikával szemben – nem újraírása Mark Twain Huckleberry Finnjének, inkább egyfajta sűrű és szarkasztikus újragondolása annak. Nem tisztelgés Twain előtt, hanem a két író közti párbeszéd, amelyben a fiatalabb gyakran ellentmond a nagy elődnek, és ezzel az amerikai irodalmi kánonban tényleg példátlan tettet hajt végre: megkérdezi, miért is lenne fontosabb a folyón sodródó fehér fiú, mint a bilincsben sodródó fekete férfi története?
A regény egyik legnagyobb bravúrja, hogy kettős nyelvi világot teremt. Everett hőse, James, két külön nyelvet beszél: az egyik az, amit a fehérek előtt kénytelen használni, egyszerű, hibás, „biztonságos” beszéd, ami meggyőzi a fehéreket saját felsőbbrendűségükről. A másik egyfajta belső monológ, amely gazdag, ironikus, olvasott és mélységesen emberi. (Sajnos a történet arra nem téri ki, hogy ez utóbbit miként és kitől sajátította el.)
Ez a váltakozás teszi igazán provokatívvá – és viszonylag nehéz olvasmánnyá – a könyvet. Folyamatosan arra figyelmeztet, hogy amit a történelem hangnak nevez, az gyakran csak visszhang, eltorzított üzenet. És épp ez az, amivel rehabilitál egy fontos irodalmi karaktert, miközben valamelyest fel is forgatja az amerikai irodalmi kánont.
A James szerencsére nem moralizál, inkább soha fel nem tett kérdéseket fogalmaz meg. Hogyan lehet embernek maradni egy olyan világban, ahol az ember fogalmának meghatározása is a hatalom privilégiuma? Everett a szabadság, a hit, az írás és az identitás kérdéseit boncolgatja. A regény lapjain nemcsak egy rabszolga menekülését követjük végig, hanem az amerikai lelkiismeretét is önmaga elől, amivel a szerző egyben azt is megkérdőjelezi, hogy kinek a története is ez valójában?
Mindehhez egyszerre klasszikus és modern, meglehetősen dísztelen próza társul, ami épp a mondanivaló hatékonyabb kiemelését szolgálja. Időnként még némi biblikus ritmust is magára vesz, megint máskor pengeéles párbeszédekkel forgatja fel a narratívát.
E felforgatás egyébként is a regény sajátja – nem is feltétlenül beszélhetünk történeti ívről, sokkal inkább egyfajta gondolatiról. A történet emiatt sokszor statikusnak hat, a gondolatok ellenben szabadon hömpölyögnek.
Pontosan érteni vélem a díjözönt és a kritikusok rajongását a mű iránt, különösen a jelenlegi, amerikai társadalmi diskurzusok láttán. Hogy az ok inkább a relevanciában, mint a minőségben keresendő-e, ezt nem az én tisztem eldönteni, az viszont biztos, hogy a modern regények ritkán nyúlnak ilyen okosan és bátran egy-egy kulturális alapmítoszhoz. Ahogy fentebb is írtam, Everett nem tiszteleg Twain előtt, csupán teret ad egy hangnak, amely addig nem hallatszott.
Mikor az utolsó oldal után becsuktam a könyvet, első gondolatom az volt, hogy Percival Everett egy hihetetlenül intelligens fickó. Elég okos hozzá, hogy prédikáljon, egyben elég bölcs is, hogy mégse tegye. Inkább csöndesen, néha humorral, máskor fagyos iróniával mutatja meg, milyen abszurd és groteszk az a világ, ahol az emberi méltóság kérdése tárgyalási alap.
Összefoglalásképp tehát kijelenthetjük, hogy a James egy irodalmi korrekció. Egy halhatatlan, és az irodalmi kánonba mélyen bevésődött történet másik oldala. Gazdag, érzelmileg súlyos, intellektuálisan mégis felszabadító mű, amely nemcsak a múltat írja újra, hanem azt is, ahogy magáról az irodalomról gondolkodunk. Ha Twain regénye az amerikai ártatlanság mítosza volt, Everetté annak elvesztéséé, és ezzel együtt talán a felnőtté válásáé is.
Kapcsolódó cikkek:
