Mit adhat számunkra egy finom illat, egy könnyed érintés vagy néhány percnyi fókuszált csend? Hogyan tanulhatunk meg újrakapcsolódni önmagunkhoz egy folyton pörgő világban? Miként változhat meg az életünk, ha megtanulunk befelé figyelni? Interjúnkban Feller Adrienne, az Ezerarcú szépség és a Szépség ritmusa szerzője választ ad a kérdésekre, mindeközben pedig szó esik szépségről, öngondoskodásról, családi mintákról, női tapasztalatokról, az írás önismereti erejéről és arról a szemléletről is, amelyben évek óta nők ezreit kíséri.
A családtörténetedben több generáción átívelően jelen van a gyógyítás, a növények ismerete, a szépség és az egészség szolgálata. Mit jelent számodra ez az örökség a mindennapokban?
Talán egy finoman vezető belső iránytű, ami újra és újra visszahív a lényeghez: a természethez. A mindennapjaimban ez úgy jelenik meg, hogy nemcsak termékeket alkotok, hanem kapcsolatot keresek a növényekkel és az emberekkel. Hiszem, hogy a teljesség a szépség, és hogy a gyógyítás sokszor egy finom emlékeztetés arra, hogy visszataláljunk önmagunkhoz.
A könyveidben a szépség fogalma egészen másként jelenik meg, mint amit a világ sugall – mikor kezdted el máshogy látni ezt, mint korábban?
Már a kezdetekkor egészen másképp tekintettem a szépségre. Sok nővel nőttem fel. Sokféleképpen látták a világot, egyben azonban mindegyik egyetértett: a szépség meghatározó és fontos a mindennapjaikban. Az életem minden pillanatát körbevette a szépség, és soha nem volt mindegy, hogy valami hogyan jelenik meg az életünkben. Gondolok itt a reggeli terítékre, a vázákra, amiben mindig volt friss virág, vagy a kertünkre, ami minden évszakban csodálatos volt. A szüleim rengeteg munkát tettek abba, hogy szép otthonunk legyen, és abba is, hogy amikor megjelennek valahol, az méltó és illő megjelenés legyen.
Az Ezerarcú szépség egyik legfontosabb állítása, hogy az öngondoskodás tanulható – mi lehet az első egyszerű lépés önmagunk felé?
Számomra meglepő felismerés volt, amikor rájöttem, hogy az egyik legnagyobb hatást egy olyan egyszerű dologgal lehet elérni, mint a test beolajozása, majd a meleg és a jéghideg víz váltakozása. Ennek az az oka, hogy egyszerre hat a testre és az idegrendszerre.
Az olajozás egyfajta határélményt ad a testnek: visszajelzést arról, hogy „itt vagyok”, hogy van testem, amihez kapcsolódhatok. Ez önmagában már nyugtatja az idegrendszert. A meleg víz ellazít, megnyit, míg a hideg hirtelen aktiválja a keringést, frissíti az idegrendszert, és egyfajta éberséget hoz létre. Ez a váltakozás megtanítja a testet alkalmazkodni, és közben erősíti a belső stabilitást. Ezért van az, hogy szinte azonnali pozitív hatása van: nemcsak a bőr válik élőbbé, feszesebbé – a mentális állapotunk is tisztul, fókuszáltabbá válik. És talán a legfontosabb: visszakerülünk a testünkbe.
Ez az élmény pedig erőt ad a folytatáshoz.
A Szépség ritmusa egy éven át kíséri az olvasót – mit ad hozzá ez a lassú, tudatos szemlélet ahhoz, amit az első könyveddel elindítottál?
A mindennapi figyelmet. Egyfajta kapaszkodót. A jelenlét erejére emlékeztetem az olvasót, vagy mondjuk inkább úgy, hogy a velem haladót. Igazából azt írtam le, ami nekem segített az életem során. Nem mondhatom, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de azt igen, hogy mindig volt erőm felállni, és nem csak magamért, de a körülöttem élőkért is kiállni, akár megtartani őket. Ehhez azonban meg kellett tanulnom nemcsak a belső fegyelmet, hanem a hajlékonyságot is. És talán a legfontosabbat: az öröm, a belső fény megőrzését. Ez a könyv erről szól. Hogy ezt a minőséget nap mint nap vissza tudjuk hívni az életünkbe.
Az illatok, az érintés és a figyelem hangsúlyos részei a munkádnak. Ma melyikhez a legnehezebb kapcsolódni, és hogyan találhatunk vissza hozzá?
Az illatokhoz való kapcsolódás általában könnyen megy az embereknek. Ritka, amikor nem, de annak is oka van, és tudom, hogyan lehet ezt finoman feloldani.
Az érintés már egészen más kérdés. Nem tudjuk jól megérinteni sem magunkat, sem egymást. Ehhez ugyanis jelen kell lenni, és talán ez az, ami a legnehezebben megy a mai embernek. Pedig ez is tanulható. Amikor tanítok, újra és újra azt látom, hogy az érintés valódi megtapasztalása egyfajta határátlépés.
Egy mély belső találkozás önmagunkkal. Egyszer egy hölgy egy fürdőrituálé után azt mondta: „Ez nem egy egyszerű szépségápolás, ez egy határkő, ami után már nem fogom tudni ugyanúgy folytatni az életem.” És valóban, miközben nagyon egyszerű dolgokat mutatok, valójában olyasmit tanulunk újra, amit soha nem tanítottak meg nekünk: hogyan legyünk jelen a saját testünkben, és hogyan kapcsolódjunk valóban.
Több évtizede kísérsz nőket. Mi hozza a leggyakrabban a valódi fordulópontot az életükben?
Egyértelműen az a pillanat, amikor megengedik maguknak a jelenlétet és az őszinte befelé figyelést, sokszor éppen az érintésen és az illatokon keresztül. Ez egy nagyon finom, mégis radikális fordulat. Amikor nem kifelé figyelnek többé, nem megfelelni akarnak, hanem megérkeznek önmagukhoz. A testükhöz, az érzéseikhez, a valódi szükségleteikhez. Az érintés ebben kulcs. Mert nem lehet közben máshol lenni. Visszahoz a jelenbe, és olyan kapcsolatot nyit meg önmagunkkal, amit sokan addig nem is ismertek. És innen kezdődik el az igazi változás.
Az elmúlt években az írás is egyre fontosabb része lett az életednek. Te mit kapsz az alkotói folyamattól, és merre hív most tovább?
Nehezen indultam el ezen az úton, mert – őszintén megmondom – féltem tőle. Az írás egyfajta szembenézés is – önmagammal, a gondolataimmal, azzal, amit valójában érzek. De talán az egyik legmeghatározóbb önismereti úttá vált az életemben. Számomra is meglepő módon. Mert miközben írok, letisztul bennem az, ami addig csak érzés vagy sejtés volt.
Az írás rendet teremtett bennem. A dolgok rendszerezése nemcsak tudást adott, hanem mélységet is. Segített összekapcsolni a tapasztalataimat, és jobban megérteni azt, amit évek óta élek és tanítok. És talán a legfontosabb: írás közben én magam is változom. Talán ez a legizgalmasabb benne. Mert ez a folyamat nemcsak átadás, hanem átalakulás is egyben. Mindenben a kapcsolódást keresem. Az írásban is.
Ha egyetlen gondolatba kellene sűrítened mindazt, amit eddig a szépségről, az egyensúlyról és önmagadról megtanultál, mi lenne az?
Hogy a legnagyobb kaland, amikor megtapasztaljuk, hogy minden bennünk van, amit eddig kívül kerestünk. Ez a szépség. Ennek a felismerése.
A borítón látható fotó Sárosi Zoltán munkája
Kapcsolódó cikkek:
