Van néhány dolog, amit az ember nem vár el egy regénytől: hogy egyszerre nevettesse meg és döbbentse le, hogy egyszerre legyen történelmileg hiteles és teljesen elborult, sem azt, hogy Frankenstein menyasszonyából – akit Shelley, a nagy elődregény szerzője alig néhány sorban intézett el – egy majd négyszáz oldalon át tartó, elvadult történetet kerekítsen. Christopher Moore azonban a tőle megszokott abszurd humorú, tabudöntögető stílusban vállalkozik mindezekre a Múzsa a díványon lapjain.
Bécs, 1911. A Monarchia már a végét járja, a pszichoanalízis pedig még botladozva keresi önmagát, miközben a korszakalkotó művészeti alkotások születésének hajnalán a festők múzsákat toboroznak a füstös szalonokban. Gustav Klimt a Duna-parton sétálva egy holtan heverő meztelen nőre bukkan – és természetesen azt csinálja, amit egy valamire való szecessziós festőmester tenne ilyen helyzetben: lerajzolja, mielőtt szólna bárkinek. Csakhogy a nő köhög egyet. Él. Klimt hazaviszi, ellátja, és leghíresebb festménye után elnevezi Judithnak. Ám mivel a lánynak fogalma sincs arról, hogy kicsoda, a festő felkéri Sigmund Freudot, hogy segítsen kideríteni, ki is ez a titokzatos teremtmény valójában. Kiderül, hogy nem holmi amnéziás vándor: ő Frankenstein menyasszonya, egy mesterségesen teremtett, halhatatlan lény, aki mögött annyi szenvedés áll, hogy az embert már azok puszta felsorolása is elborzasztja.
Moore ugyanis nem kíméli az olvasót, sőt már a könyv elején maga figyelmeztet: „Ez egy horrortörténet. Szerepel benne részletesen leírt nemi erőszak, trágárság, szexre és szexmunkára történő utalás.” A regény feminista olvasata kínálja magát: Judith alakján szinte tankönyvi módon érhető tetten a nők tárgyiasításának évszázados mechanizmusa. Férfi alkotta, megerőszakolták, kihasználták, megfestették, elemezték – anélkül, hogy bármikor bárki engedélyt kért volna rá. A szerző rendhagyó módon az utószóban pedig még magyarázatot is fűz mindehhez, és tisztázza azt is: hol ér véget a fikció, és hol kezdődik a valóság.
Közben pedig két poén között elbarangolunk az Északi-sarkra, beleolvasunk a Frankensteint megmentő Prométheusz hajó tisztjének leveleibe, mitológiai mélységekbe zuhanunk, hogy aztán pszichológiai magasságokba emelkedjünk – és még a festő Hitler is felbukkan egy jelenet erejéig.
Az író ebben a könyvben valami olyasmit művel, amire kevesen képesek: a századelő Bécsét, a kávéházi viták és a szecessziós műtermek hangulatát, Freud és Jung szakmai rivalizálását a művészettel, a történelemmel, a pszichológiával és a mitológiával együtt mesterien rántja bele a történetbe. Teszi mindezt merészen, provokatívan, abszurd humorban bővelkedő, néhol már-már határsértő stílusban.
Christopher Moore ugyanis olyan szerző, akit nehéz beskatulyázni: volt már ács, éjszakai portás és rock and roll DJ is, mielőtt 1992-ben megjelent első regénye révén rájött, hogy az írás az ő természetes közege.
Azóta vámpírokról, Jézus gyerekkoráról és Shakespeare-ről is írt már – mindig ugyanazzal a páratlan groteszk humorral és gigantikus fantáziával, amely egyszerre vonzza és rémíti olvasóit.
Akinek ez bejön, annak a Múzsa a díványon egyszerűen kötelező – a többieknek pedig legalább egy fejezet erejéig érdemes megpróbálni, mert Moore még az idegenkedőket is hajlamos magával rántani a mélybe. Őrülten zseniális, vagy zseniálisan őrült? Nála ez nem kérdés – mindkettő egyszerre.
A borítón látható fotó a https://www.chrismoore.com/ weboldalról származik.
Kapcsolódó cikkek:
