Giulia Caminito Tünetek című kötete zseniális, torokszorító, húsbavágó könyv a hipochondriáról, a szorongásos zavarokról és a pánikbetegségről – de ezek a címkék valahogy mégsem ragadják meg elég jól a lényegét.
Annyira szeretnék tudni ilyen könyvet írni! Ilyen felkavaró, testélmény-számba menően erős, az olvasók torkán térdeplő könyvet. Olyat, ami eléri, hogy az olvasó tényleg átérezze mindazt, amit a főhős átél, szinte a saját bőrén, húsában, csontjaiban, szerveiben. Nem egy kedves élmény, de annál maradandóbb – és hát ki ne akarna emlékezetes, maradandó élményt adni olvasóinak.
A történet főhőse Loris, egy alig harmincas fiatalember, akinek, ha nem is siker, pénz és csillogás az élete, de első ránézésre nagyjából funkcionál. Ezer éve megvan csodálatos barátnője; a munkahelye, ha nem is egy főnyeremény, de legalább kapcsolódik a szakmájához, ami egy ennyire megátalkodott bölcsésznél már önmagában nagy szó. Ám ebbe a viszonylagos nyugalomba belerobban Loris elméje, amely egyszer csak úgy dönt, hogy itt az ideje Loris testének kínzásával felhívni magára a figyelmet. Rejtélyes eredetű, változatos helyeken felbukkanó brutális fájdalmak, és egyéb ijesztő tünetek törnek rá olyan kiszámíthatatlanul, hogy Lorisnak lassan már a teljes élete akörül forog, hogy miként tud felkészülni kiszámíthatatlanul felbukkanó tüneteire, hogy hogyan éli túl azt, valamint, hogy próbál valamiféle magyarázatra lelni.
Aki maga küzdött ilyennel vagy a környezetében volt hasonló pokolban vergődő ember, az ismeri a menetrendet: végtelen órák a sürgősségin, várakozás a különböző rendelőket hívogatva, újabb és újabb vizsgálatok, amelyek mindegyike a minden kérdést eloszlató válasz vagy – egy lesújtóan komoly diagnózis – reményében telik… hogy aztán ez soha ne jöjjön el.
Loris pokoljárásával párhuzamosan látunk egy csodálatos, szívet tépően erős gyerekkori szálat is Loris gyerekkorából, az imádott nagyapával a főszerepben, és a magukat már ekkor is meg-megmutató, fel-felvillantó mentális zavarokkal, különös másként-működésekkel, mindez egy olyan családi közegben, amely egyáltalán nincs felkészülve erre a küzdelemre.
Caminito általában nagy értője a most fiatal generációk láthatatlan terheinek – ezt állítja a hátoldali ajánló is, de ha nem tenné, akkor is biztos lennék benne, mert amilyen beleérző képességgel ez a kötet megszólal, az szinte példa nélküli. A szerző nyilvánvalóan nagyon pontosan tudja, érti, érzi azt, amiről mesél, és írói eszközöknek sincs híján ahhoz, hogy mindezt átélhetően tárja elénk. Loris egyre mélyrebbre tekeredik saját elméjének bugyraiba, amin nem segít a kor sem, amiben él – az internettel és a kiváló algoritmusok által az arcába tolt, célzott tartalmakkal, amelyek nagy erőkkel táplálják poklának tüzét.
Ugyancsak a borító azt is állítja, hogy Caminito mélyen érti a nők szemszögét – ebből a regényből pedig kiderül, hogy bizony a férfiakét is. Fontos mítoszrombolást is végez azzal, hogy egy ilyen témájú regény főszereplőjévé egy férfit tesz, afféle indirekt emlékeztetőként arra vonatkozóan, amit tudunk, de mégsem hiszünk: hogy a mentális zavarok nem kímélnek se férfit, se nőt, se szegényt, se gazdagot, se okosat, se butát, senkit.
És emlékeztet arra is, hogy nincsen különbség testi és lelki betegségekben abban a tekintetben, hogy mennyire teszik pokollá az életet, és követelik ki előbb vagy utóbb, hogy komolyan foglalkozzunk velük. Nagyon fontos kötet, remek könyvélmény, olvassátok el most, amíg ennyit süt a nap, télen jobban fájna.
A borítón látható fotó az © Imago-ról származik.
Kapcsolódó cikkek:
