Eltelt hetven év a megjelenése óta, mégis ugyanolyan kényelmetlenül aktuális, mint akkor. Pedig felütése első pillantásra aligha tűnik különlegesnek: néhány, egy lakatlan szigetre sodródott fiú megpróbálja megszervezni saját kis társadalmát. A történet azonban valójában soha nem a túlélésről szólt. William Golding A legyek ura című regényének ereje éppen abban rejlik, hogy nem egy adott korról, politikai rendszerről vagy történelmi helyzetről beszél, hanem az emberi természetről. És amíg az ember nem változik meg gyökeresen, addig A legyek ura sem veszít érvényességéből, csatlakozva olyan időtlen remekművek sorához, mint az 1984, a Szép új világ, vagy a Bűn és bűnhődés.
Érdekes módon a regény eredetileg egyfajta ellenregényként született. Goldingot mélységesen dühítette R. M. Ballantyne 1858-as klasszikusa, a Coral Island, amelyben három brit fiú kerül egy lakatlan szigetre, ám jó modoruknak, keresztény értékrendjüknek és civilizáltságuknak köszönhetően szinte példás társadalmat építenek fel. Golding, aki a második világháborúban a brit haditengerészet tisztjeként szolgált, és testközelből látta az emberi brutalitás mértékét, ezt naiv önámításnak tartotta. Úgy vélte, a civilizáció nem velünk született állapot, hanem egy vékony máz, amely rendkívül gyorsan lekaparható, ha a körülmények úgy hozzák. A legyek ura egy erre felhúzott gondolatkísérlet: mi történik valójában, ha eltűnnek a szabályok, a felnőttek és a következmények?
Golding válasza azért sokkoló, mert nem démonokat vagy szörnyeket küld a gyerekekre. A fenyegetés belülről érkezik. A regény egyik legfontosabb felismerése, hogy a gonosz nem külső erő, hanem az emberi lélek része.
Ezt testesíti meg a titokzatos „szörny” is, amelyet a fiúk eleinte a szigeten keresnek, mígnem Simon ráébred arra, hogy az igazi szörnyeteg bennük lakozik. Kevés olyan irodalmi pillanat létezik, amely ennyire egyszerűen, mégis ennyire megrendítően fogalmazná meg az emberi természet egyik legősibb dilemmáját.
A szereplők sem egyszerű karakterek, hanem tulajdonképpen filozófiai álláspontok. Ralph a rendet, az együttműködést és a demokratikus gondolkodást képviseli. Jack a hatalom ösztönös vonzerejét, amely fokozatosan felülírja az erkölcsöt. Malacka a racionalitás, Simon pedig a lelkiismeret és a spirituális tisztánlátás megtestesítője. Golding azonban elég nagy író ahhoz, hogy egyiküket se hagyja meg az egyszerű allegória szintjén. Mindannyian hús-vér gyerekek maradnak, és a történet tragikumát épp ez adja.
Alighanem az időtlenség elsődleges oka is itt keresendő. A legyek ura nem állítja, hogy minden ember gonosz, de azt igen, hogy a civilizáció és a civilizált viselkedés fenntartása állandó erőfeszítést igényel. A szabályok, a törvények, az intézmények vagy akár az udvariasság nem természetes állapotok, hanem emberi közösségek közös megállapodásai. Ha ezek gyengülnek, az ösztönök rendkívül gyorsan átvehetik az irányítást. Ez a gondolat éppúgy érvényes volt 1954-ben, mint ma, amikor a közösségi média algoritmusai sokszor ugyanazokat a mechanizmusokat erősítik fel: a csoportidentitást, a bűnbakképzést, a félelmet és a vezérek iránti vágyat. Golding természetesen nem láthatta előre az internet hatását, de az emberi viselkedés logikáját dermesztő pontossággal írta le.
A regény megjelenése nem volt diadalmenet. Több mint húsz kiadó utasította vissza, mire végül a Faber & Faber igent mondott rá. Az első kritikák is vegyesek voltak, és az eladások sem robbantak be azonnal. Csak az 1960-as évek elején – amikor amerikai egyetemeken és középiskolákban ajánlott olvasmánnyá vált – kezdett valódi kultuszkönyvvé válni. Azóta több tízmillió példányban kelt el, számtalan nyelvre lefordították, és több filmes adaptáció is készült belőle. Érdekes módon maga Golding sem számított ekkora sikerre. Később úgy nyilatkozott, hogy egyszerűen azt írta meg, amit a háború után igaznak gondolt az emberi természetről.
A cím is külön figyelmet érdemel. A „Legyek Ura” a héber Baal Zebub, vagyis Belzebub nevének fordítása, amely a keresztény hagyományban az ördög egyik megnevezése. Golding azonban nem vallási regényt írt. A levágott disznófej inkább azt jelképezi, hogy a gonosz nem valamiféle természetfeletti hatalom, hanem az ember saját teremtménye. Az egyik legfontosabb jelenetben Simon nem egy démonnal beszélget, hanem önmagával, vagyis azzal a felismeréssel, amelyet a többiek képtelenek elfogadni.
Talán ez az oka annak is, hogy A legyek ura újra és újra megszólítja az olvasókat. Nem azért, mert pontos jóslatokat fogalmaz meg a társadalom jövőjéről, hanem mert olyan kérdéseket tesz fel, amelyek minden korszakban ugyanakkora érvénnyel szólalnak meg. Mitől marad ember az ember? Meddig tart a civilizáció, ha megszűnnek a szabályok? Különbek vagyunk-e annál, mint amit a regény szereplői mutatnak?
A nagy klasszikusok fontosak, persze. De A legyek ura több is ennél: nyugtalanítóan igaz. Igaz, de bármennyire is úgy tűnik, nem reményvesztett, Golding ugyanis azt állítja, hogy a civilizáció egy nap mint nap újra és újra meghozott döntés. Kemény munka. Ez a felismerés teszi a regényt nem csupán korszakos művé, hanem olyan könyvvé, amely valószínűleg még hosszú évtizedek múlva is ugyanilyen kellemetlen tükröt tart az olvasó elé… ugyanakkor remélhetőleg a szemét is felnyitja.
William Golding wiltshire-i otthonában, 1983. Fotó: John Eggitt / Bettmann / Corbis
