Colm Tóibín regényeiben feltűnően sok minden nem történik meg. Emberek nem mondják ki, mit éreznek, nem mennek el, amikor elmehetnének, ha meg elmennek, akkor egész hátralévő életükben a hátrahagyott lehetőségeken töprengenek majd. Mindez elsőre különös alapanyagnak tűnhet egy nemzetközileg ünnepelt írói pályához, pedig Tóibín nagysága éppen abban rejlik, hogy a meg nem élt életeket ugyanolyan súlyossá tudja tenni, mint más írók a látványos drámákat. Október 1–4. között a 31. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként érkezik Magyarországra, éppen akkor, amikor magyarul is megjelent egyik legnagyobb vállalkozása, a Thomas Mann életét feldolgozó A varázsló.
Tóibín 1955-ben született az írországi Enniscorthyban, abban a kisvárosi, katolikus közegben, amely későbbi prózáját is meghatározta. Tizenkét éves volt, amikor apja meghalt, ám a veszteségről a családban alig-alig esett szó. Az elhallgatás, a hiány, a családtagok közti láthatatlan távolság szinte természetes közegévé vált. Ehhez társult később a külföldön töltött évek tapasztalata és a homoszexuális férfiként megélt kívülállás: az otthon, az identitás és a kimondhatóság kérdései számára nem pusztán elméleti témák, hanem személyes tapasztalatokból táplálkozó alapmotívumok.
A magyar olvasók számára talán a Brooklyn mutatja meg legtisztábban ezt a világot. Eilis Lacey Írországból Amerikába emigrál, új életet teremt magának, majd hazatérve szembesül azzal, hogy két helyhez tartozni egyben azt is jelentheti, hogy egyikhez sem tartozik igazán. Tóibín kezében az emigrációt egy lassú belső változásként, nem pedig látványos sorsfordulóként látjuk. Ugyanez a rendkívül finom lélektani figyelem működteti a Nora Webstert, amelyben egy özvegy nőnek kell újra feltalálnia önmagát férje halála után; és a Booker-díjra is jelölt A blackwateri világítóhajót, az eltávolodott, majd a betegség és a családi sérelmek által újra egymás mellé kényszerített rokonok történetét.
Tóibín egészen kiemelkedő a női karakterek ábrázolásában, és ennek magyarázatát ő maga is gyerekkori élményei közt lelte meg: nőkkel teli házban nőtt fel, édesanyját, nővéreit, nagynénjeit hallgatta, és hamar megtanulta érzékelni a különbséget a kimondott gondolat és a mögötte rejlő érzés közt. Talán ezért is jellemző rá ennyire a visszafogottság. Prózája látszólag egyszerű, díszítetlen, miközben a legfontosabb dolgok rendszerint a mondatok közt történnek.
Kis túlzással törvényszerűnek nevezhetnénk, hogy e vonalon gondolkodva előbb-utóbb eljutott Thomas Mannhoz is. A Magyarországon néhány hete boltokba került A varázsló Lübecktől Münchenen és Svájcon át Amerikáig követi az írót, miközben körülötte összeomlik a régi Európa, felemelkedik a nácizmus, és elkezdődik a hosszú emigráció időszaka. Nobel-díj, világhír, hat gyermek, politikai konfliktusok és családi tragédiák sora, Tóibínt azonban most sem e különleges élet látszólagos monumentalitása izgatja.
Inkább a kérdés, hogy milyen lehetett Thomas Mann-nak lenni, amikor egyedül maradt a dolgozószobájában, és e tekintetben Mann figurája ideális – és tipikus – Tóibín-hős.
A tekintélyes családapa és világhírű író mögött ott a férfi, aki homoerotikus vágyait egész életében szigorú ellenőrzés alatt tartja; a hazáját képviselő német polgár, aki száműzetésbe kényszerül; az alkotó, aki bár az emberi természet éles szemű megfigyelője, a saját családjában készülődő tragédiákat nem képes időben felfedezni és megelőzni. Tóibín nem leleplezni akarja Mannt, hanem megérteni azt a feszültséget, amely a nyilvános és a belső élet között húzódott.
Sajnos a könyv megszületése maga is kapott egy drámai mellékszálat. Tóibín már javában dolgozott rajta, amikor 2018-ban daganatos betegséget diagnosztizáltak nála. A kezelések alatt döntötte el, hogy mindenképp pontot tesz a kézirat végére, sőt addigi kézírásos munkamódszerét is számítógépre cserélte, hogy gyorsabban tudjon haladni. A varázsló végül 2021-ben jelent meg, magyarul pedig Kada Júlia fordításában érkezett meg az idei Könyvfesztivál előtt.
Tóibín prózájának ereje végső soron abban rejlik, hogy a nagy élettörténetek mögött következetesen a rejtett, elhallgatott másik életet keresi. A varázsló ezért foglal el különösen fontos helyet az életműben, hiszen Thomas Mann a nyilvános nagyság és az elhallgatott magánélet végletes egymásnak feszülését testesíti meg. A regény így nem csupán egy Nobel-díjas író portréja, hanem mindannak a sűrítménye, ami Tóibínt mindig is foglalkoztatta: hogy minden látható élet mögött ott húzódik egy másik is, amelyet vágyak, hiányok és elhallgatások őriznek.
Kapcsolódó cikkek:
