Polcomon külön helyet foglalnak el a „mesés ismeretterjesztő” gyerekkönyvek. Azokat a könyveket gyűjtöm itt, amelyekben az írói szándék kettős célt szolgál: egyrészt bemutatni világunk működéséből valamit, másrészt mesébe szőni a tudományos, technikai vagy kulturális információkat. Ez csöppet sem könnyű írói feladat. Saját tapasztalatból is mondhatom, hogy nagyon nehéz megírni egy olyan könyvet, amely a tények és a mesei elemek ötvözésére épül. A legnagyobb kihívás ebben a műfajban az arányok eltalálása. Azt kell belőni, hogy se túl száraz, se túl mesés ne legyen a szöveg, pontosabban két teljesen különböző nyelvet kell összegyúrni: a logosz és a mítosz nyelvét. A ráció és a fikció – a tények és a képes beszéd – világát. Az ismeretterjesztés oldaláról meg kell felelni annak a követelménynek, hogy a könyv megbízhatóan hiteles, tudományosan igazolható legyen, a másik oldalról pedig tartalmazzon mesei elemeket is. Tulajdonképpen arról van szó, hogy az írónak a tárgyszerűség elveszítése nélkül kell mesébe burkolnia mondandóját, mégpedig úgy, hogy egyszerre legyen tudományos és szórakoztató. Ne tankönyvet írjon, de ne is „csak” mesét.

Busó mese

Az ismeretterjesztő gyerekirodalom a magyar könyvkiadás történetében a 90-es években kezdte meg szépen ívelő hódító útját, főleg külföldi könyvek – kiváltképp sikeres sorozatok – átvételével. A „szimpla ismeretterjesztő gyerekkönyvek” között képes lexikonokat, kézikönyveket, monográfiákat, enciklopédiákat, határozókat, atlaszokat, lapozókat, foglalkoztató és beszélgetős könyveket találunk. A legsikeresebbek azonban éppen attól közkedveltek, hogy bár az író nem használ mesei elemeket, könnyen érthető, „mesélő hangon” ad magyarázatokat szűkebb és tágabb világunk jelenségeire. Az efféle könyvekben kiemelkedő szerep jut az illusztrációknak, amelyek nagymértékben segítik az értelmezést és megértést. Az utóbbi néhány évben a klasszikus ismeretterjesztő könyvek mellett megjelentek a „mesés ismeretterjesztő” könyvek is, egyre többen próbálkoznak a tényszerű és fiktív világok összekapcsolásával.

Bár a Scolar Kiadó most megjelentett könyve csak a borítón tartalmaz egy rejtélyes „Hagyományaink” feliratot, bízom benne, hogy Takács Viktória Busó mese című nagyszerű könyve egy sorozat első darabja. Nagy szükség lenne ugyanis a különféle népszokások, jeles napok, különleges hagyományok megismertetésére, mielőtt végképp eltűnnének világunkból, akárcsak a sorra kihaló állatfajok.

Takács Viktória busó története 2014 óta kering az interneten, s most végre könyv formájában is kézbe vehetjük. Az író-illusztrátor arra vállalkozott, hogy egy apa-fiú kapcsolat szívmelengető epizódján keresztül bemutassa a gyerekeknek a busójárás hátterét és folyamatát. Ez a népszokás egyik legismertebb hagyományaink közé tartozik, február végén sok család indul Mohácsra, hogy részt vegyen a télűző mulatságon. Ám ha például egy 4 év körüli kisgyerek – akinek már jó szívvel ajánlható a könyv – előzetes felkészülés nélkül kerül az ijesztő maszkokat viselő busók közé, előfordulhat, hogy a vidám mókázás keserves sírássá változik. Ezt megelőzendő a mesés formába burkolt információk jól megalapozhatják a busókkal való találkozást.

Megtudhatjuk a rövid kis történetből, hogy kik azok a busók, mi dolguk a jankeléknek, miért kenik be az emberek arcát hamuval, miért pörgetik meg a lányokat, s miért csipkedik meg mókásan a gyerekeket?

Mit jelent az a poklade, amit mindenki hangosan kiabál az utcákon és miért csapnak olyan nagy zajt a télűzők a kereplőkkel és fakürtökkel? A mesében szereplő Misi még azt is megtudja, hogy miért van arra szükség, hogy a maszkok oly ijesztőek legyenek, és akkor sem ijed meg, amikor a busók koporsóba zárják és elúsztatják a Dunána telet, sőt ágyúval még utána is lőnek!   Ki tudná megmondani, hogy a mesét záró jelenet, amelyben a télűző busójárás másnapján megjelennek a kertben az első hóvirágok mesei elemnek számít-e vagy természettudományos tény?