Utóbbi években egyre több olyan gyerekkönyv jelenik meg, amelyeket nem azért illetek „meseterápiás” jelzővel, mert munkámból következően mindenről ez jut eszembe, hanem azért, mert valóban terápiás hatásuk van. A tendenciát figyelve olybá tűnik, hogy napjainkban a mesék helyét lassan átveszik a „hétköznapi problémamegoldó könyvek”, amelyeket valóban jól lehet használni terápiás céllal is.
Sok éven keresztül kutattam a népmeséket abból a szempontból, hogy hitelesen mutatják-e be azokat az élethelyzeteket, amelyekkel egy ember az élete során találkozik. A felnőtté válás nehézségeitől kezdve az időskori problémákig mindenre találtam népmesét, de azokra a helyzetekre, amelyekkel egy mai kisgyermek találkozik, nem igazán. A gyermekirodalom pont azért született meg, hogy a gyerekek gondolatai, érzései és nehézségei is figyelmet kapjanak.
Hosszú út és sok ezer mű vezetett a 19. század első illemtankönyveitől napjaink korszerű, gyereknevelési szemléleteket tükröző műveiig.
Ma már nyugodtan kijelenthető, hogy nincs olyan gyermeki élethelyzet, amelyről ne született volna pszichológiailag hiteles mese, vers, regény, verses mese vagy egyszerű, szöveg nélküli képeskönyv. Elképesztő tematikus gazdagság uralja a gyerekkönyv-piacot. Ráadásul napjainkban az is színesíti a helyzetet, hogy akár életkorok szerinti bontásban is rákereshetünk egy-egy témára: például már nem csak általában találhatunk gyerekek gyászával kapcsolatos könyveket a könyvesboltokban, hanem kereshetünk életkorok szerint is: három éves kisgyerekek gyászfeldolgozásához másféle történeteket találunk majd, mint a négy- vagy a hat éves gyerekekéhez.
Igazi terápiás könyv Patrice Karst A láthatatlan fonal című története is. Mit nem adtam volna ezért a könyvért akkoriban, amikor kórházakba jártam mesét mondani olyan gyerekeknek, akik krónikus betegség miatt huzamosabb időt voltak kénytelenek eltölteni szüleiktől távol, s akik vigasztalhatatlanul sírtak vagy apátiába zuhanva, kedvenc plüss állatukat szorongatva feküdtek a kiságyban. És jól jött volna ez a könyv akkor is, amikor saját gyerekeimet kellett beszoktatnom az óvodába, vagy amikor ott kellett őket hagynom néhány napra a nagyszülőknél egy-egy kényszerű helyzetben.
Óriási segítség lett volna „az elválással, távolléttel kapcsolatos félelmek enyhítésére”, ahogyan olvashatjuk a borítón az ezúttal egyáltalán nem csupán vevőcsalogató szöveget. Patrice Karstnak sikerült a lehetetlen: láthatóvá tesz valamit, amiről ő maga is azt állítja, hogy láthatatlan.
Megmutatja azt a két ember – többek között szülő és gyerek – között feszülő láthatatlan erőteret, amely folyamatos és elszakíthatatlan kapcsolatot létrehozva, téren és időn túl is összeköti azokat, akik szeretik egymást. A történetet a legkisebbek is megértik, ha van tapasztalatuk arról, mit jelent szeretni és szeretve lenni. Bátorító ez a történet azoknak, akik hosszabb-rövidebb időre távol kerülnek szeretteiktől, és vigasz azoknak, akik örökre elveszítettek egy számukra fontos személyt. Mert a láthatatlan fonalban az a legjobb, hogy nincs olló, ami ketté tudná szakítani.
Kiemelt kép: Gustavo Fring, Pexels
