Az esetek döntő többségében úgy választunk könyvet, hogy ismerjük a szerzőt, tudni véljük ki áll a sorok mögött. A szerző személyének említése akkor is kikerülhetetlen, ha olvasásélményeinket megosztjuk, hiszen kontextusba helyezi a beszélgetést. De vajon mi van abban az esetben, ha egy író nem a saját nevét használja az alkotáskor, vagy ha semmit sem enged magáról megtudni? Vajon jobban felkelti az érdeklődésünket, ha nem tudunk a szerzőről semmit? Az ismert név miatt veszünk meg egy könyvet, vagy elég, ha lenyűgöz minket a sztori? Fontos, hogy ismerjük a szerzőt, annak magánéletét, írói munkásságát, azt, hogy mikor, hogyan és milyen eszközzel ír? És ha mindezt megválaszoltuk, felmerül az a kérdés is, hogy vajon az a személy írta az adott könyvet, akit a címlapon feltüntetett a kiadó? Az alábbiakban olyan írókat fogunk bemutatni, akiknél nem egyértelmű a szerző kiléte (azaz minden kétséget kizáróan, akár fel is vállaltan álnéven alkotnak), és olyan szerzőkről is szó esik, akik ugyan saját nevükön alkotnak, de a nyilvánosságot kerülik.
Egy-egy szerző személyét firtató, a képzeletünket csiklandozó történetek
időről időre előfordulnak, gondoljunk csak Esterházy Péter Tizenhét
hattyúk című könyvére, ahol az alkotó saját szerzőségéről lemondva (igaz
csak egy időre) egy fiatal, gyönyörű, lenyűgözően tehetséges író,
Csokonai Lili alteregóját vette fel. És semmiképpen nem hagyhatjuk ki a
felsorolásból az egyik legszebb irodalmi játékot, Parti Nagy Lajos
Sárbogárdi Jolánját, aki ugyan hamarabb lelepleződött, mint Csokonai
Lili, de ez semmit nem von le a mű irodalmi jelentőségéből.
Thomas Pynchon: Kísérleti fázis
Pynchon nem rejtőzik álnév mögé, személyes terét azonban hermetikusan
lezárja a kíváncsiskodó tekintetek elől. Olyan fénykép, amint a szerző
arca azonosítható lenne, egyetemi évei óta nem készült róla, a nyilvános
találkozókat, irodalmi eseményeket messziről elkerüli. Sikeres amerikai
szerzőknél talán még szokatlanabb az efféle elzárkózás, mint máshol: az
Egyesült Államokban az elismert írókat a hollywoodi csillagokéhoz
hasonló dicsfény övezi, heroizált, olykor túlmisztifikált személyiségük
az értelmiségi élet megannyi poszterarcaként van számon tartva
(gondoljunk csak Hunter S. Thompsonra vagy Bret Easton Ellisre). Az idén
80 éves Pynchon utolsó regénye egyáltalán nem könnyű olvasmány, a
szerzőre jellemző tömött szövegstruktúra, kulturális és szubkulturális
utalások miriádja, valamint a történetszálak és szereplők viszonyainak
kuszasága teszi nehézzé, de ugyanakkor kifizetődővé is, hogy átrágjuk
magunkat rajta.
Szív Ernő: Összegyűjtött szerelmeim
Darvasi László alteregójának megszületését nem az egyébként is ismert és
sikeres író rejtőzködni vágyása indokolta. A szerző egyszerűen el
szerette volna választani irodalmi énjét a tárcaíróétól. Szív Ernő 20
évvel ezelőtt született meg az Élet és Irodalom hasábjain Hogyan
csábítsuk el a könyvtáros kisasszonyt? című etűdjével, és azóta
töretlenül ontja magából a bohókás, barokkos, végtelenül szeretetreméltó
tárcákat. Összegyűjtött szerelmeim címmel jelentek meg azok a
válogatott írások, amelyek a híres-neves hírlapíró kalandjairól adnak
játékos, a különböző rövid műfajok között ügyes tánclépésekkel navigáló
összefoglalót. A tintáskezű kalandor mintha Krúdy Szindbádjára nyitná rá
a 21. század ajtaját.
Centauri: Jákob botja
A szerző első művének megjelenése óta inkognitóban publikál. Mint
mondja, a Centauri nem álnév, hanem írói név – vagyis nem árul
zsákbamacskát, nem alkalmas az olvasók megtévesztésére (mint mondjuk
Sárbogárdi Jolán, vagy Csokonai Lili), teljesen nyilvánvalóvá teszi,
felvállalja, hogy egy mesterségesen fabrikált név van a könyv borítóján.
A nyilvánosságot kerüli, a róla publikált fotókon arcát gondosan
kitakarja – általában egy széles karimájú kalap, és okos beállítások
segítségével. Meggyőzően érvel amellett, hogy ha egy írót az arca
alapján azonosítanak, az elmozdítja a figyelem fókuszát onnan, ahol
annak voltaképp lennie kéne: az általa leírt írásművek minőségéről. A
Jákob botja első regényének, a Jégvágónak folytatása, kiegészítése.
Ihletője Jack London, amerikai író, A vadon szava és a Fehér Agyar
szerzője. A regényben posztmodern mintákat követve keveredik Jack London
tényleges élettörténete a Centauri által kitalált és sok esetben az
amerikai szerző kultúrköréből kiemelt, és a miénkbe átoldott
epizódokkal, utalásokkal, történetszálakkal.
Fernando Pessoa: Portugál tenger
Fernando Pessoa nem egy írói álnevet választott, hogy eltakarja magát az
irodalmi élet kíváncsi tekintetei elől, hanem egyenesen nyolcvanat.
Célja sem a rejtőzködés volt. Minden alteregója egy-egy külön karakter,
külön világszemlélettel, külön nyelvezettel, más-más műfaji
preferenciákkal, életrehívásukkal a szerző az általa írt történetek,
cikkek, versek, esszék, fordítások és színdarabok szövege mellé még egy
karaktert, még egy fiktív elemet szerkesztett: ezeknek a szerzőjét. Így
gátlások nélkül veszíthette el és alkothatta újra írói hangját, úgy,
ahogy az éppen készülő mű műfaja, illetve témája megkövetelte. A
Portugál tenger című verseskötet Pessoa négy „énjének” állít egyedülálló
emléket. Olyan versek kaptak helyet benne, amiket a költő klasszikussá
vált mesterművei mellett eddig méltatlanul elhanyagoltak, és amelyek a
négy különböző (alter)egó különböző hangjai miatt eklektikus és
egyedülálló gyűjteményt alkotnak.
Kondor Vilmos: Szélhámos Budapest
A szerzőről azon kívül, hogy állítólag tanár és egy Sopron melletti
faluban él, nem sokat tudni, sok találgatás szerint kitalált személyről,
álnévről van szó. Kondor Vilmos 2008-ban robbant be a köztudatba,
amikor megjelent az azóta hatkötetesre duzzadt Bűnös Budapest-ciklus
első darabja, a Budapest Noir. Bár a Dashiell Hammett, Raymond Chandler
és sok más angolszász krimiíró által régen csúcsra járatott „hardboiled”
noir műfajának meghonosítására hazánkban a szocializmus korszakában
született egy-két hevenyészett próbálkozás, Kondor Vilmoséhoz mérhető
minőségben eddig ez senkinek nem sikerült. A Budapest Noir-ból nemrég
film is készült, ez november 2-tól lesz látható a mozikban. A Szélhámos
Budapest a ciklusban megismert bűnügyi újságíró, Gordon Zsigmond
visszatér, pontosabban inkább mi térünk vissza, hiszen a főhős életének
eddigi legkorábbi időszakába látogathatunk el a könyvben. Az eddigi
kötetekben először rutinos, majd lassan megöregedő Gordon ebben a
történetben még fiatal, tele van energiával és elhivatottsággal, ami az
olvasót is magával sodorja.
Elena Ferrante: Amikor elhagytak
A szerző valódi kilétét illetően 1992 – első kötetének megjelenése – óta folynak a találgatások. Ferrante ugyan ad interjúkat, ám kizárólag levélben – ezen interjúk tartalmából és a könyveiben fellelhető információmorzsák segítségével egy egész sor irodalmár próbálja meghatározni az írónő (?) pontos személyét. Ezek az erőfeszítések másokban visszás érzéseket keltenek. Egyes irodalmárok és írók védelmükbe vették a szerzőt, a kilétét felfedni vágyók izzadságos munkáját feleslegesnek és szégyenteljesnek titulálták, mondván: egy író személyisége a könyveiben él, minden egyéb külsőség felesleges. Az Amikor elhagytak című regény az életmű egyik legnagyobb hatású, legerősebb szövege. A férje által tizenöt évnyi házasság után elhagyott asszony kilátástalan haragja és keserűsége elemi erővel zúdul ránk a lapokról, miközben rájövünk, hogy a gyász érzése anélkül is a húsunkba vághat, hogy bárki meghalt volna körülöttünk.