Jordan B. Peterson, a 12 szabály az élethez és a Túl a renden – Újabb 12 szabály az élethez szerzője, új könyvében a Biblia ősi történetein keresztül kalauzol minket a nyugati gondolkodás alapjaihoz. Ádám és Éva bűnbeesésétől kezdve Jónás próbatételéig a cet gyomrában, ezek a mesék nem csupán történetek – kulturális és pszichológiai szempontból is összekötik a múltat a jelennel. A Mi, akik Istennel birkózunk c. könyv nemcsak mélyebb megértést kínál, hanem segít újraértelmezni az emberi szenvedést, diadalt és áldozathozatalt, és nem mellesleg szembenézni saját lelkiismeretünkkel.
A Libri Magazinon most beleolvashatsz a kötetbe!
Jordan B. Peterson: Mi, akik Istennel birkózunk (részlet)
Káin megrögzött hazudozó. A hazugságok sorozata végigvezeti őt az úton a testvérgyilkosságig, saját ideáljának elpusztításáig, az elidegenedésig saját magától, az emberektől, Istentől – a középponttól a magányos, kóborló peremig. Aki hazudik, az egyértelműen eltávolodik a jótól, az igaz és felfelé mutató Igétől, amely jóvá teszi a kozmoszt. Sokkal hétköznapibban megfogalmazva: aki hazudik, az eltávolodik saját ítélőképességétől. Ez először a peremeseteknél történik meg, ahol a legnehezebb az óvatos megítélés, ahol a hazugságot a legkönnyebben alkalmazzák és racionalizálják. Ez azonban túl könnyen szokássá válhat minden esetben, ahogy az értékhierarchia, amelyen keresztül a világot szemlélni kell, patologizálódik. Némi gyakorlattal a hazugság nem is annyira a helyes és igaz létezéstől való eltéréssé válik, hanem a lencsévé, amelyen keresztül a hazug ember egyre inkább figyeli magát a világot. Ezáltal egy olyan történetben találja magát, ahol minden rendezetlen, minden helytelen. Ez eltorzítja a világot, így az egyre jobban elidegenedik magától, a közösségtől és Istentől; egy olyan mezővé válik, ahol csak tövis nő, így maga Isten sem lesz más, mint a legborzasztóbb ítélethozó. Aki hazudik, az rossz dolgokat kezd értékelni – ráadásul mindezt tudatosan, legalábbis a hazugságok pillanatában.
Alternatív és sokkal költőibb megfogalmazásban: akik hazudnak, hamis bálványokat imádnak (ami hasonló Káin nyitottságához a megszállásra, és az egyesülésre a luciferi szellemmel). Az értékeknek ez a téves megítélése – ami automatizálttá válik, amikor gyakorolják, voltaképpen szokássá vagy jellemmé – azt jelenti, hogy a világ hamis rendbe süllyed, minden rossz nevet kap, nem megfelelő helyre kerül, és a kisebb értékű dolgok elsőbbséget nyernek az értékesebbekkel szemben. Hogy is történhetne másként a hazugság esetében, ami definíció szerint a valóság meghamisítása? Természetesen az ítélkezés súlyosan sérül, amikor semmi sincs a helyes értékén kezelve, különösen, amikor ez a gyakorlat révén olyan mélyen beágyazódott szokássá válik, hogy magára az érzékelésre is kiterjed. Ahogy Zoszima atya mondja Dosztojevszkij művében, A Karamazov testvérekben:
((eredeti 151. o.))
„Az a legfontosabb, hogy saját magának ne hazudjék. Aki önmagának hazudik, és a tulajdon hazugságát hallgatja, odáig jut, hogy nem fedez fel semmilyen igazságot se magában, se maga körül, így aztán tiszteletlenségbe süllyed mind magával, mind másokkal szemben. Ha meg nem tisztel senkit, szeretni sem tud többé, azért pedig, hogy szeretet hiányában is elfoglalja magát és szórakozzék, átengedi magát szenvedélyeknek, a durva élvezeteknek, mígnem teljesen elállatiasodik bűneiben, és mindez attól van, hogy szüntelenül hazudik az embereknek is, magának is. Aki önmagának hazudik, az tud megsértődni a legkönnyebben. Mert hisz megsértődni néha nagyon kellemes, nem igaz? Az illető tudja, hogy senki sem sértette meg, csak ő találta ki azt a sérelmet magának, csak az érdekesség kedvéért költötte, csak túlzott, hogy jelenetet rendezhessen, csak belekapaszkodott egy szóba, szúnyogból elefántot csinált – mindezt maga is tudja –, mégis mindig ő sértődik meg legtöbbször, addig duzzog, mígnem kellemes érzés, nagy gyönyörűség fogja el, és éppen ezzel jut el az igazi gyűlölködésig…„
Ez valóban leereszkedés Dante alvilágába, utazás az örökké mélyülő és terjeszkedő pokolba. Amikor valaki egy hamis történet szerint él – mindent helytelenül értékel, ünnepel, nevez el és mellőz –, akkor semmi sem fog működni számára. Sőt, ahogy arról már volt szó, az összes kalandja is hamissá válik, mert illuzórikus célokat kerget, amelyek önmaga és mások becsapásán alapulnak.91
A felmerülő lehetőségek sem valóságosak, a hajsza közben előbukkanó akadályok pedig csak a képzelet szüleményei. Amikor a világ nem megfelelő rendben létezik, semmilyen terv sem működhet. A hazugságok azt a fajta elbizakodottságot, ami egyébként segíti a működő terveket, megbízhatatlanná és hatástalanná teszik. Ez azt jelenti, hogy a hazug ember folyamatos kudarcra van ítélve, mert egyre hamisabb áldozatai mind brutálisabb elutasítással találkoznak. Pontosan ez történik például a fáraóval a kivonulás történetében, aki nem hajlandó letérni a zsarnoki útról akkor sem, amikor csapások fenyegetik birodalmát (Kiv 7:13). Amikor a hamis és elégtelen áldozatok válnak szokássá, fokozódik a szorongás, és a reményvesztettség is. Hogyan is tűnhetne fényesnek a jövő, amikor semmi nem úgy alakul, ahogy kéne, vagy amikor a kívánt, de hamis végcél elérésekor nem következik be valódi elégedettség? Hogyan tudna fennmaradni bármilyen kapcsolat, amikor a megtévesztés – vagy ami még rosszabb, az önbecsapás – uralkodik? A hazug ember reményvesztetté válik, irányt téveszt, és konfliktusra lesz ítélve nemcsak mindazokkal, akik nem értik meg a hazugságait, vagy egyenesen elutasítják azokat, de azzal is, ami még megmaradt igaz önmagából: a lelkiismeretével, a valódi céljával. Ha csorbítod az ítélőképességed, egy idő után már egyáltalán nem lesz ítélőképességed. Azután következik a fájdalmas halál, mert folyamatosan elutasítottad az önhittséged, a hamis ideáid feláldozását – még akkor is, amikor biztosan tudtad, mennyire nem igazak.
Ezzel végeztünk is a viszálykodó testvérek narratívájával, bár a kiterjedt következményekkel még nem teljesen. Káin bűne nemcsak az özönvíz káoszához vezet, ahogy a haragos keserűség átterjed a személyes szintről a társadalmira, de a bábeli torony tekintélyelvűséggel átitatott katasztrófájához is, mivel azok, akik elfordulnak Istentől és a megfelelő áldozat bemutatásától, alternatív módszereket keresnek az egység megteremtésére és a sikeres alkalmazkodásra. Káin leszármazottaiból építészek, mérnökök, várostervezők, hangszer-, szerszám- és hadieszköz készítők lettek (Ter 4:17-23). Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az építés és a tervezés önmagában valami káros dolog, hanem hogy az erkölcsös magatartás alapvető problémájára nincs technológiai megoldás. A megtévesztett törtetők kezében nincs „jobb eszköz”. Ha rossz a cél, a jobb eszközök csupán gyorsabb haladást jelentenek a helytelen úton, vagy a nem megfelelő felfelé irányba.
Ha a helyes viselkedést, mint a létezéssel és a valamivé válással kötött szükséges szövetség alapját elutasítják – ahogy az történt Káin és leszármazottai esetében –, akkor a technika uralása csábító alternatív lehetőségnek tűnhet. Hízelgőn vonzza magához a luciferi büszkeséget, amely elkerülhetetlenül társul az abszolút és legfelső hatalom elutasításának vágyához és hajlandóságához. Bizonyos értelemben igaz, hogy a szerszámok uralása sok terhet levett az emberiség válláról, de az is tagadhatatlan, hogy minden technológiát fel lehet használni gonosz célokra (és hogy a nem várt következmények törvénye is örökké a közelben ólálkodik, tovább bonyolítva a problémát). A technológiai fejlődés melyik isten szolgálatában áll? Ez az örök talány, amely a megfékezhetetlenné váló technológia népszerű és mindig visszatérő toposzában jut kifejeződésre: Ex Machina (2014), Világvége (2013), Mátrix (1999), Truman Show (1998), Jurassic Park (1993), Robotzsaru (1987), Terminátor (1984), Szárnyas fejvadász (1982), A fekete lyuk (1979), A stepfordi feleségek (1975), Feltámad a vadnyugat (1973), Az Androméda-törzs (1971), 2001: Űrodüsszeia (1968), Az időgép (1960), A légy (1958), Világok harca (1953), A fehér öltönyös férfi (1951), A nap, amikor megállt a Föld (1951), A láthatatlan ember (1933), Borzalmak szigete (1932), Frankenstein (1931) és Metropolis (1927).
A lista átfogó, de korántsem teljes, viszont jól bemutatja, hogy a büszkeség, a harag és a technológia istenítésének kombinált problémája erősen foglalkoztatja az emberek képzeletét, és súlyos problémát jelent magára az emberiségre. A Teremtés könyvének korai történeteiben adott válaszok vajon a teljes bibliai szövegben visszhangra találnak? A megfelelő univerzális és egyesítő erkölcsi világképen kívül nincs más megoldás a szorongás csökkentésére, a reménykeltésre és a társadalmi viszályok enyhítésére, legyen szó bármilyen fogalmilag és technológiailag kifinomult eszközről is. Valójában az ilyen erkölcsi világkép hiányakor a technológia inkább fenyegetést jelent, mint előnyt: a technológia a hatalom szolgálólányává válik, vagy a menekülés eszközévé a felelősség és a valódi erkölcsi rend elől. Az elfordulás Istentől, és a megfelelő áldozat bemutatásának elmulasztása megront és elkorcsosít, valamint ezzel párhuzamosan támogatja az arrogáns intellektus azon erőfeszítését, hogy olyan struktúrákat építsen ki, amelyek elkerülik Isten szükségességét és azt a terhes erkölcsi küzdelmet, amelyet a vele való kapcsolattartás megkíván.
Merrefelé vezet hát elkerülhetetlenül Ádám és Éva leszármazottainak története? Természetesen lefelé, az özönvíz teljes káoszába, illetve felfelé, a totalitárius rend birodalmába, a diadalmasan a menny felé nyúló felhőkarcolóhoz, amely ezzel együtt összeomlásra van ítélve. A következőkben ezt a két utat vizsgáljuk meg. Mi az alternatíva? Az Istennek tetsző, szívesen fogadott és végső áldozathoz vezető sokkal nehezebb, kifinomultabb és összetettebb ösvény, amelyet a teljes további bibliai narratíva vázol.
Nyitókép forrása: Live Nation
Kapcsolódó cikkek: