Hetvenöt évvel azután, hogy Orwell megírta ikonikus regényét, az 1984-et, Sandra Newman megalkotta a Nagy Testvér világának olyan női főhősét, akinek élete, szenvedése, vívódása, aljassága, behódolása és végső lázadása szuggesztív erővel és provokatív kegyetlenséggel mutatja meg, milyen sorsot jelenthet egy totalitárius diktatúra a nők számára.
Most beleolvashatsz a Helikon Kiadó gondozásában megjelent Julia c. regénybe!
Sandra Newman: Julia (részlet)
Első találkájuk napján kora reggel Julia két óra utcaseprést vállalt. Kedvenc önkéntes munkája volt. Szeretett virradat előtt kószálni a városban, amikor még érvényben van a kijárási tilalom, és csak baglyokat, patkányokat, rókákat látni az utcákon, meg járőröző rendőröket, akik unják a szolgálatot, és szívesen megkínálnak cigarettával egy üde arcú lányt. Néha hosszú autó húzott el előtte, díszvacsoráról vagy haditanácskozásról hazatérő belsőpárttag utasával. Ilyenkor Julia vigyázzba állt, seprűjét és lapátját illedelmesen maga mögé rejtve. A járőröző rendőrök ugyancsak kihúzták magukat, és talán a baglyok meg a riadt patkányok is, de a rettenthetetlen rókák soha.
Julia az utcaseprésből fedezte a melegvizes fürdőket a Jó Szó körtéren. Ha megfelelően időzítette az ember – és neki ez mindig sikerült −, tizenöt percig is elhúzhatta a fürdőzést. Míg áztatta magát, sorra vette az aggályait. Smith tagadhatatlanul jól teljesítette az első akadályokat. Ahogy megbeszélték, a Győzelem téren találkoztak, és Smith magától is rájött, hogy ez az első találkozás csak a többit készíti elő. Nem ment oda hozzá, amíg elég sűrű nem lett a tömeg, és rá se nézve, alig hallható hangon szólt hozzá. Ahogy a sokaság egymáshoz nyomta őket, nemcsak hagyta, hogy Julia megfogja a kezét, hanem cirógató mozdulatokkal földerítette Juliáét, ami kétségkívül a kívánatos szellemet tükrözte.
Másfelől persze mindig Julia tervelt ki mindent. Smith megtette az első lépést a kantinban, de aztán csak várt a lány utasításaira. Tapasztalatlannak látszott. Nem suttogta a fülébe, hogy drágám, nem érintette meg a fenekét – nem mondott vagy tett semmi olyat, ami arra utalt volna, hogy az életvidám szexbűnösök titkos közösségéhez tartozik. Félénksége azt is kétségessé tette, hogy terrorista lenne. Inkább mintha most merné először átlépni a Párt szabta határokat, megrémülve saját vakmerőségétől. Egyre valószínűbbnek látszott – ó, szörnyű gondolat! −, hogy csak azért tért be Weekshez, mert körül akart nézni. De ha már idáig eljutottak, és nincs kéznél más férfi, akivel aznap délután dugni lehetne… érje be az ember azzal, ami van.
A fürdőből Meltonékhoz ment, és a Harringayi Özvegyek tíz dollárjából kettőért vett egy tábla csokoládét. A csokoládé ezüstpapírba volt csomagolva, kívülről pedig piros papírba, amelyre hegyvidéket ábrázoló rajzot és eurázsiai feliratot nyomtattak. Mrs. Melton ezt ügyesen leszedte, és újságpapírral helyettesítette, mondván, hogy az elegáns csomagolás bajba sodorhatja Juliát, a prolik viszont üresen is megveszik, és kirakják a szobájuk falára. Vidéki randevúkra Julia mindig vitt magával csokoládét – részben hogy kedveskedjen a szeretőjének, de még inkább alibinek. Ha a járőr megállítja, és átkutatják a táskáját, mondhatja azt, hogy egy tanyára készült, ahol vajra és húsra cserélte volna az édességet. A csokoládét természetesen elvennék tőle, de nem esne nagyobb bántódása.
Csodával határos módon minden buszt elért, és tizenhárom órakor már a találkahely felé robogó vonaton ült. Az út nem egészen egy óráig tartott, és az FK-ra nyugtalanítóan emlékeztető vidéken át vezetett. Julia nem unatkozott: papírlovakat hajtogatott egy proli kisfiúnak. „Lú”, ismételgette a gyerek, és elbűvölve nézte a műveletet. A fiúcska anyja egész idő alatt ellenségesen meresztgette rájuk a szemét, és csak vonakodva fogadta el ajándékba a törékeny lovacskákat; akkor is olyan óvatlanul dobálta be őket a táskájába, hogy aligha vészelték át sértetlenül. Ez kissé lehűtötte Juliát. Miért olyan elvtársiatlanok a prolik? Az állomáson aztán megkönnyebbülve látta, hogy ő az egyetlen leszálló. Kínos is lenne mások előtt belefutni Smithbe vagy – még rosszabb – egy csapat kirándulóba. Az utóbbiaktól nehéz szabadulni, biztos unszolnák, hogy tartson velük. Szép időben valósággal kirajzanak a városból, elözönlik a környéket. Imádnak ráakaszkodni a magányosokra, hogy megmentsék őket az énélet veszélyeitől. Hány légyottot hiúsítottak már meg ezek a fehérjekrémes szendviccsel fölszerelkezett, társaságszerető túrázók!
A kis állomáson túl indult az elhanyagolt földút, amely néhány düledező gazdasági épület mellett egy hol ritkás, hol sűrűbb erdőbe vezetett. Julia megörült a nyíló harangvirágoknak. Valószínűtlenül illatozó harangvirágszőnyeg borította a földet. Örvös galambok búgtak a cserjésekben. Az erősebb széllöketek mintha trágyaszagot hoztak volna, da a virágillat szinte teljesen elnyomta. Árnyas volt az út, élettel teli.
Mámorító érzés a televideók hatósugarán kívül lenni. Ilyen közel a vasútállomáshoz a fákon még lehetnek mikrofonok, de látni biztosan nem látják. Ha kerüli a gyanús neszeket, lehet anyaszült meztelen, akár baszhat is, a fürkészek soha nem tudják meg. Levette magasszárú cipőjét, zokniját, és mezítláb ment tovább, amíg meg nem elégelte a szúrós gallyakat; míg a cipőfűzővel bajlódott, szörnyű pofákat vágott, és némán formálta a szavakat: „Ezt meg a Belső Pártnak!”
Winston az út szélén guggolt, és harangvirágot szedett ügyetlen kis csokorba. Látványa mellbe vágta Juliát. Hát tényleg eljött. És most megtörténik.
Bár talpa alatt jól hallhatóan roppantak a lehullott kis ágak, a férfi nem fordult Julia felé. Talán félt, hogy nem ő az, bár így is illett volna elvtársi mosollyal üdvözölnie a potenciális ismeretlen kirándulót, mint aki örül, hogy innentől társasága lesz. Nem rezzent össze, amikor Julia a vállára tette a kezét. Az izom keménynek érződött a lány tenyere alatt. Ó, a férfitest! Még mindig meg tudja lepni. Winston fölnézett; derűs kifejezés jelent meg az arcán. A napfényben idősebbnek, de sokkal jóképűbbnek tetszett. Komoly, érzékeny arc. Julia utolsó kétsége is szertefoszlott.
Megrázta a fejét, Winston értésére adva, hogy ne beszéljen, aztán előrement mutatni az utat. Érezte magán a férfi tekintetét, és tudatosan törekedett minél nőiesebben mozogni, ami nem volt könnyű a Párttól kiutalt fűzős cipőben. Újra eszébe jutott, hogy alig ismeri a férfit. És ha azért jött, hogy megölje, elhallgattassa őt? Itt nincsenek oltalmazó televideók. Hetekbe telhet, mire megtalálják a holttestét. Nem hitte persze, hogy ez fenyegeti – ha hitte volna, el se megy. A veszély puszta lehetősége azonban kiélezte az érzékeit. A harangvirágfelhők őrjítően vészjóslók voltak, a napfény tékozló, mintha most sütne rá utoljára. Julai tudta, hogy a halállal kacérkodik a szerelemért.
Átugrott egy kidőlt fán, és megállt a sűrű lombfal előtt, amely úti céljukat rejtette. Még mindig kissé merev kezével a szokásosnál nehezebben nyitott utat az ágak között. Természetes kis tisztáson találta magát, magas, fiatal fáktól és bokroktól teljesen körülzárva. Várt, hogy Smith odaérjen. Akkor a tisztás közepére perdült, majd a férfival szembefordulva jelentette:
− Megérkeztünk!
Smith tőle néhány lépésnyire állt meg, a mellmagasságban tartott a harangvirágcsokorral. A virágok üdesége kiemelte a fakókék egyenruha kopottságát és viselőjének egyszerre férfias és elgyötört arcát.
− A dűlőúton nem akartam beszélni – folytatta a lány −, nem tudni, nincs-e valahol eldugott mikrofon. Nem hiszem, hogy van, de elvileg lehet. És nem zárható ki, hogy valamelyik disznó fölismeri a hangodat. De itt jó helyen vagyunk.
Egy rettenetes pillanatig úgy tetszett, Smith mindjárt elmenekül. De aztán csak halkan megismételte:
− Itt jó helyen vagyunk?
− Igen. Nézd a fákat – mosolygott Julia. − Nem elég nagyok, hogy el lehessen rejteni bennük egy mikrofont. Különben is jártam már itt.
Winston végre eldobta a harangvirágokat, és közelebb lépett. Julia csalódására csak a kezét fogta meg, de az arcán ugyanaz az elszántság tükröződött, mint a lány vágyálmaiban.
− Elhiszed, hogy eddig a pillanatig nem is tudtam, milyen színű a szemed? – És mielőtt Julia válaszolhatott volna: − Most, hogy látod, milyen vagyok én valójában, még mindig rám tudsz nézni?
Julia örült, hogy ilyen egyszerű kérdést kapott.
− Igen, nagyon is.
− Harminckilenc éves vagyok. Nős, a feleségemtől nem tudok megszabadulni. Visszeres a lábam. Öt műfogam van.
− Kit érdekel?
Ez telibe talált. A következő pillanatban már egymást ölelték, és éppolyan vad ölelés volt ez, amilyenben Julia reménykedett. Smithé lesz! Nincs visszaút! Smith sokáig várt erre, és most nem tűr ellenkezést.
De a következő pillanatban megtört a varázs. Winston szája valahogy ügyetlen lett, miközben nemigen lépett túl a csókolózáson. Ahelyett, hogy fölfedezte volna, tusakodott Julia testével. Lehúzta a földre, mint aki el van szánva, hogy megküzd minden nehézséggel, de ettől nem lett jobb. Folyton egymásba ütköztek – mintha a férfinak szinte csak könyöke lenne. Először Julia csípőcsontját terhelte meg fájdalmasan saját teste súlyával, aztán félig legurult róla, félig rajta feküdt, elég idétlen pozitúrában. Mintha nem tudná, hol a helye; amikor a lány megpróbálta a combja közé terelni, ellenállt. De hamar kiderült, mi a baj: Winston puha volt ott, ahol keménynek kellett volna lennie. Julia mohóbban csókolta, és egész testével hozzásimult, hátha úgy magához tér, de nem ért el semmit. Elszállt, elfolyt belőle az energia.
Julia végül elengedte, és a férfi nyomban, látszólag sértetten, visszahúzódott magába.
− Nem baj, kedvesem – mondta Julia amilyen könnyedén csak tudta. − Nem kell sietni. Miénk az egész délután.
Winston felült, úgy tett, mint aki nem csinál nagy ügyet a kudarcból. Ez jó, gondolta Julia, jobb, mintha védekezőállásba vonulna. Van remény, csak okosan kell bánnia vele.
Ugyanolyan könnyed hangnemben folytatta:
− Hát nem csodálatos rejtekhely? Egyszer leszakadtam a túracsoportomtól, eltévedtem, és akkor akadtam rá. Ha bárki közeledne, száz méterről meghallanád.
− Mi a neved? – kérdezte Winston.
− Julia. Én tudom a tiédet. Winston. Winston Smith.
− Honnan tudod?
− Azt hiszem, ügyesebb vagyok nálad, ha meg kell tudni dolgokat. – A férfi jámboran fogadta az évődő megjegyzést. Ez így nem lesz jó. A szexuális töltés lassan teljesen elhal, ő meg, ha így folytatja, magára ölti az anyaszerepet.
− Mondd csak, mit hittél rólam, mielőtt odaadtam neked a cédulát? – próbálkozott újra Julia.
Sokkal nagyobb sikert ért el vele, mint gondolta.
− Rád se bírtam nézni – válaszolta Winston. – Legszívesebben megerőszakoltalak, majd megöltelek volna. Két hete még komolyan fontolgattam, hogy betöröm a fejed egy utcakővel. Ha olyan nagyon tudni akarod, úgy képzeltem, hogy valami közöd lehet a Gondolatrendőrséghez.
− A Gondolatrendőrséghez! – kacagott Julia. − Ezt azért csak nem hitted komolyan?
Ijedten látta, hogy Winston újra elbizonytalanodik.
− Hát, talán nem pontosan így gondoltam. De a megjelenésedből… pusztán, mert fiatal, üde és egészséges vagy, érted, ugye? Azt hittem, valószínűleg a…
Döcögősen folytatódott a párbeszéd. Juliát mulattatta, hogy gondolatrendőrt gyanítottak benne, és nem győzte hangsúlyozni, mennyire utálja a Pártot; fontos volt szétoszlatni Winston félelmeit. Hangsúlyozta, hogy ő, Julia, nem értelmiségi; egyes férfiak azt hiszik, a Prózaellátón minden lány olvas, és nem mernek közeledni, mert ők viszont nem olvasnak. Winstonnak nem voltak ilyen aggodalmai, de láthatóan tetszett neki, amit Julia mondott. Végül Julia a rámenős örömlányt is eljátszotta – hátha az lohasztotta le Winston lelkesedését, hogy tisztának hitte. A cél érdekében színpadiasan letépte magáról a Szexellenes Szövetség skarlátvörös övét. Folytatta volna más ruhadarabok eltávolításával, de amikor a kezeslábas cipzárjához ért, Winston olyan rémült képet vágott, hogy inkább elővette a zsebéből a csokoládét.
Ez visszafelé sült el.
Kapcsolódó cikkek:
