A Normális emberek nagy sikere után megérkezett Sally Rooney új regénye, az Intermezzo. Az Intermezzo középpontjában egy testvérpár áll: Peter, sikeres dublini ügyvéd, két nő – a régi szerelem, Sylvia és az egyetemista Naomi – között őrlődik, miközben alvásproblémákkal küzd, és a visszahúzódó Ivan, aki egy idősebb nővel, Margarettel kezd komoly kapcsolatot. Apjuk halála után nem csupán a gyásszal kell szembenézniük, hanem a különféle vágyakkal és kétségekkel is, amelyek egészen másképpen alakítják őket.
Most a Libri Magazinon beleolvashatsz Rooney új regényébe!
Sally Rooney: Intermezzo (részlet)
Doromboló géphang tudatja vele, hogy kicsöng a telefon, miközben ő a díványon éppen a cipőjét oldja ki. Kedd este, sokáig dolgozott, most ért haza. Fura idő ez a telefonáláshoz, még csak nem is írt előtte, igen, mintha azt remélné, hogy senki sem fogja felvenni. Ez esetben kötelesség letudva. Difenhidramin egy pohár vörösborral, megnézni, miket beszélnek az interneten. Elaludni a lámpafénynél egy órára, ha mázlija van, akkor kettőre. Aztán felébredni, próbálkozni valami erősebbel. Figyelni a múló órák klausztrofób rettenetét, a szemhéja mögött égető érzés. Pislogni. Hajnali három, hajnali négy, még egy Xanax, kinyit egy böngészőablakot, begépeli: álmatlanság pszichózis. pszichózis kezdete átlagéletkor. nem tudok aludni megőrülök. Már majdnem leteszi a telefont, amikor egy kattanással kapcsol a hívás, és meghallja az öccse hangját: Halló! Furcsán normális módon szól bele a telefonba. Teljesen felnőttnek és értelmesnek hangzik. De miért, mit vár tőle, mit mondjon, semmit? Csak vegye fel, és lihegjen a telefonba? Szia, mondja Peter.
Mi újság?, kérdi Ivan. A kutya miatt hívsz?
Peternek most az is eszébe jut, kezével a homlokát masszírozza. Nem, feleli, Christine engem nem keresett. Téged igen?
Ó! Igen, írt. Igazából elég sokat. Panaszkodik.
Értem. Sajnálom.
Ivan hangja most már ismerősebben cseng: monoton, érzelemmentes, valamiképpen mégis mintha távolságtartó bizalmatlanságot árasztana. Nem találtad még ki, hogy mit csináljunk, ugye, mondja.
Nem, még nem.
Fura, régen mindenki azt mondta, egyforma a hangjuk. Amikor hazament a hétvégére, és felvette a régi tárcsás telefont: Te vagy az, Ivan? Add apádat, öregem. Ő meg nevetett: Peter vagyok. Nem, semmi baj, bóknak veszem.
Olyan érzésem van, hogy most már kicsit fenyegetőzik, folytatja Ivan. Csomószor ír olyanokat, hogy beadja a kutyát menhelyre, ha én nem fogadom be.
Majd kitalálunk valamit, mondja Peter. Bízd csak rám.
Ivan hallgat egy ideig. Aztán így szól: Szuper, jó. Ennyi?
Tessék?
Úgy értem, végeztünk?
Peter lehunyja a szemét. Nem jókor hívlak?, kérdi.
Hát, mihez?
Beszélgetni.
Igen, azt értem. De miről?
Peter mélyen beszívja a levegőt, egy pillanatig bent tartja, majd kifújja. Semmiről, feleli. Csak felhívtalak, hogy beköszönjek.
Ivan rövid hallgatás után felel: Ó. Utána hozzáteszi: Oké.
Szóval hogy vagy?
Jól.
Hogy ment a sakkozás a hétvégén?
Megint az az óvatosan távolságtartó hang: Honnan tudsz te arról?
Sylviától. Miért? Titok volt?
Nyilván nem. Így már értem, hogy tőle tudod. Csak nem emlékeztem, hogy mi ketten beszéltünk volna róla.
Peter a dívány karfáját simogatja, a redőket a kifakult kárpiton. Jól ment?
Igen.
Mi volt, szimultán?
Az. Tíz játszma.
Tíz győzelem?
Aha.
Peter mosolyog: Öcsém, a zseni.
Hm, feleli Ivan. Köszönöm.
Hol volt, valahol vidéken?
Igen, Clogherkeenben. Leitrim megyében.
A közösségi házban?
Aha. Egyébként egész szép épület volt, rendes művelődési központ. Gondolom, mindenféle programot szoktak oda szervezni. Nem tudom, kulturális eseményeket. Zenét, meg ilyeneket. Az ott dolgozók közül is voltak ott páran, egész jó fejnek tűntek.
Peter erre megint kinyitja a szemét. A kandalló sarka szürke a fehér fal előtt. Folytasd, mondja. Milyenek voltak?
Nem is tudom. Művészfélék. Utána beültünk egy italra a sakkozókkal együtt. Jó volt.
Hölgyek is voltak ott?
Ivan hallgat. Úgy érted, amikor beültünk inni? Egy igen, de a többi férfi volt.
Örülök, hogy jól érezted magad.
Újabb hallgatás. Igen, igazából nagyon jó fej volt. A nő.
Peter hallgat: érzékenyen érinti, egyenesen sérti ez a megjegyzés, amelyet az öccse színtelen, monoton hangján hall. Belegondolni is rossz, hogy nekem is ilyen a hangom, vagy ilyen volt. Én a tenor szólamban voltam az iskolában, ő meg a baritonban. Az klassz, mondja. Ivan nem felel. Vajon ki lehetett az a nő? Talán egy ecstasytól túlfűtött helyi grafikushallgató, aki a vicc kedvéért ment el a sakkprogramra. Aztán meg leállt beszélgetni Ivannal, nem tudott kimenekülni belőle, és csak azt ismételgette: Hű, igen, nagyon érdekes. Tekintetével jelzett a barátainak: Mentsetek ki. Ivan nyilván nem vette észre. Igazából nagyon jó fej volt. Peter csendben feláll, az ablakhoz megy. Odakint sötét van, lehúzhatja a rolót.
Na és hogy vagy?, kérdi. Hogy érzed magad?
Már kérdezted. Úgy egy perce, és mondtam, hogy jól.
Szemben a sorházak, az emeleti ablakok kivilágítva, mintha képkeretek lennének. Néha látni lehet az embereket. Amott egy házaspár lakott régen, az volt a konyhájuk, de most üres a lakás, legalábbis Peter szerint. Egyszer szemkontaktust teremtett a nővel. Éjszaka, amikor ugyanígy közöttük volt a sötét utca. Rendben, mondja. Hát, örülök. Ivan nem mond semmit. Gyenge eső, biztos esik, mert az a férfi az utcán esernyőt tart a feje fölé. Bár az ablaktáblán nem lát esőcseppeket. Belenéz az utcai lámpába: igen: a megvilágított levegőben lassan, hullámokban szitál a köd. Mindig az utcai lámpát kell nézni. A víz esés közben megtartja a fényt.
Tudom, milyen nehéz lehet most minden, teszi hozzá Peter.
Igen.
Újabb csend. Peter kiakasztja a gurtnit, leereszti a rolót. Apával gyakran beszéltél telefonon?, kérdi.
Néha. Ha sokáig nem voltam otthon, meg ilyenek. Olyankor megkérdezte, mi van velem. Vagy a kutyáról akart beszélni, ilyesmik.
Peter visszasétál a díványhoz, miközben az öccse beszél, félig álló helyzetben a karfának dől. Csendben vár, aztán mindketten várnak egymásra.
Biztosan hiányzik, szólal meg Peter.
Igen.
Nem tudja, mit mondjon. Inába szállt a bátorsága. De mitől? Őszinte választ kapott egy egyszerű kérdésre. Addig piszkálja Ivant, amíg az ki nem mondja, amit érez, és aztán mit csinál? Megvonja a vállát, hogy hát az gáz? Mi értelme. Nem tudok segíteni. Nem mintha Ivan segítséget várna. Nincs indíttatása kérni semmit, elárulni semmit. Ami nem gyengeség, azt nem kell titkolni. Ebben normálisabb, mint a bátyja. Egyenes. Igen. Hiányzik. Hát persze, feleli Peter. Sajnálom.
Te jól vagy?, kérdi Ivan.
Peter érzi arcán a telefon meleg, üvegsimaságú felületét. Persze, mondja. Nem úgy hallod?
Nem azt mondtam, hogy hallok bármit is. Csak kérdem.
Hát, jól vagyok.
Az jó, feleli Ivan. Csak rájöttem, hogy te megkérdezted, jól vagyok-e, és nem kérdeztem vissza. Vagy ha igen, akkor nem emlékszem rá. Valószínűleg úgysem figyeltem volna. Sokszor megesik. Hogy emlékszem, hogy feltettem egy kérdést, de aztán nem figyelek a válaszra. Vagy hogy az egész beszélgetés alatt nem kérdezek semmit.
Nem baj.
Lehet. De illetlenség.
Amiatt ne aggódj, családon belül vagyunk, mondja Peter.
Az igaz. De úgy általában gondolom.
Az ember soha nem tudhatja biztosan, hogy Ivan miről beszél. Nem is érdemes találgatni. Arról sem lehet soha fogalma, hogyan értelmezi, amit az ember mond neki, hogy szerinte miről folyik a társalgás, hogy mire akar kilyukadni, Peternek halvány gőze sincs. Mintha a kutyához beszélne. Hatalmas okos szem néz vissza rá, de megértés nem csillog benne. Ha egy oroszlán beszélni tudna, mi nem lennénk képesek őt megérteni.
Hát, gondolom, sok a dolgod, mondja Peter. Nem is tartalak fel.
Jó.
Ismét az ablakra pillant, elfelejtette, hogy lehúzta a rolót. Most csak üres fehér téglalapot lát, nem is érti, miért csinálta. Tegyük fel, Ivan az oroszlán. Vagy én. Nem számít melyikünk az, vagy mégis?
Figyelj, nem akarsz velem ebédelni a hétvégén?, kérdi.
Tétovázás egyetlen elnyújtott magánhangzóban: Ö. Aztán: Jó. Ha akarod. De ne legyen drága hely, mert még nem fizettek ki.
Nyugi, meghívlak.
És nincs semmi hátsó szándékod, ugye?, kérdi Ivan. Nem személyesen akarsz közölni velem valami nagy hírt, meg ilyenek.
Nem.
Nem nősülni készülsz, vagy valami hasonló.
Kit vennék el, Ivan?
A másik hallgat, aztán: Nem tudom. Csak példa volt.
Peter is hallgat. Hát, semmi ilyesmiről nincs szó, mondja.
Jó.
Majd megírom a részleteket. Legyen mondjuk vasárnap. Jó?
Jó. Szia.
Leteszik a telefont. Miért éppen ebéd? Valószínűleg tenni akar valamit, hogy mesélhessen róla Sylviának. Csütörtökön ő hozza el a kórházból, így lesz miről beszélgetnie, amíg kimegy belőle a nyugtató. Nem nősülni készülsz, vagy valami hasonló. Amikor Sylvia ott maradt a temetés után, Ivan nyilván erre gondolt. Nem mintha történt volna bármi is. Valami történt, de nem az. Feküdtek az ágyban egymás mellett, ennyi történt. Átkarolta. Egy bizonyos érzés, igen, az volt, de történni nem történt semmi. Aligha várhatja el Ivantól, hogy ezt megértse, elvégre ő maga sem érti. Ivan ettől függetlenül mindent megfigyel, és szokás szerint levonja a maga rejtelmes következtetéseit. Amikor először látta Sylviát, mennyi idős is volt? Kilenc- vagy tízéves. A szelektív néma korszakában. Tud beszélni, szólt Peter előre Sylviának, csak nem akar. A házban: málló festék, nyirkos padlószőnyeg, csatornaszag. Tűzhely fölé kiteregetett ruhák. Ivan figyelő tekintete. Ne foglalkozz vele, Sylvia, mondta az apjuk, csak szégyenlős. Peter lassan rágott és nyelt egy szelet száraz marhasültet. Körtemintás viaszosvászon terítő. Vacsora után a leszedett asztalon sakkjátszma. Sylvia volt a világossal. Mindenki örül, hogy nem kell beszélgetniük. Öcsém, a zseni. Sylvia a születésnapján a mai napig kap postán egy kézzel írt képeslapot. Kedves Sylvia! Boldog születésnapot. Remélem, szép napod van. Minden jót, Ivan. A képeslapon mindig egy madár vagy valami hasonló van. Ivannak ez a barátság.
A képernyőn új üzenet Naomitól.
Naomi: szia szépfiú
Naomi: ráérsz?
Peter rábök a fejlécre, hogy megnyissa az appot, és gyors tempóban válaszol.
Peter: Ma nem
Peter: Reggel a bíróságra megyek
Peter: Minden oké?
Naomi: aha……
Naomi: leszámítva ezt lol
A második üzenethez csatol egy képernyőképet a bankszámlájáról, amelyen látszik, hogy tizenhét euró mínuszban van. Ez a kapcsolat erkölcsi dilemma. Most például Peternek nem akaródzik beszélni a lánnyal telefonon, nehéz megmondani, miért, és átmenni sem tud hozzá ilyenkor, mégis érez valami megnevezhetetlenül erkölcstelent abban, hogy szó nélkül utal neki pénzt. Miért törnek rá ezek a hangulatok, miért lesz ingerült arra a gondolatra, hogy beszélnie kell a lánnyal? Szinte mogorva lesz tőle. Miért csak kétszer történt meg eddig, és mind a kétszer tiltott szerek hatása alatt, hogy meghívta Naomit abba a lakásba, ahol egyedül él, ahol nincs lakótársa, és ahová elméletileg azt hív fel, akit akar?
Peter: Értem
Peter: Tudok akár most is utalni ha úgy jó
Naomi: ááááááá köszi
Naomi: tényleg bocs de ki kell váltanom egy receptet
Peter: 200 elég?
Naomi: szó szerint életmentő
Naomi: kösz
Olyan tökéletesen csinálja végig, hogy Peterben néha felmerül, hogy talán nem is ő az egyetlen, akivel ezt teszi. Ami fura. Ha ő az egyetlen hülye, aki tömi azzal a pénzzel, amiért megdolgozik, az nem nagy különbség, mégis jobb, mint a másik lehetőség. Amikor például Peter elutazott. Bár legalább utána bevallotta neki. Mesterien űzi a létfenntartást. És lusta is.
Naomi: holnap este itt leszel?
Peter: Még nem tudom
Naomi: oké
Így próbálja hangsúlyozni, hogy semmit sem vár el cserébe a pénzért, nem tekinti nagy dolognak, és talán egyébként sem lenne alkalma bevasalni a tartozást, ami teljesen határozottan nem keletkezett a pénz átutalásával. Akkor egy pusztán emberi interperszonális szinten Naomi talán megsértődik, talán bántani fogja a ridegsége. Úgy tűnik, mintha valaki kihasználná itt a másikat. De ki, és hogyan? Peter Naomit, anyagilag, szexuálisan. Vagy Naomi Petert, anyagilag, érzelmileg. Pénzt adni lehet kihasználás céljával is; de elfogadni is. A pénz már önmagában is nagy teret enged a kihasználásnak, a kizsákmányolásnak mindig újabb és újabb formáját alakítja ki minden olyan kapcsolatban, ahol megjelenik. Általában is kizsákmányolással olajozza meg az emberi kapcsolatok működését. Most szégyelli magát, és mégis fel akarja hívni Naomit, hallani akarja a pletykákat a barátairól, vagy azt, hogy mit olvas az egyetemi óráira, időnként beszúrna egy-egy kéretlen tanácsot vagy megjegyzést, ilyesmi, de már késő. Miért ennyire bonyolult minden? Tudja, miért. Két állat szeme villan az aljnövényzetben. Igen: azért, amit ők akarnak egymástól.
Nyitókép forrása: New York Times
Kapcsolódó cikkek:
