A méltán nagysikerű Ellopott gyermekkor után hamarosan megjelenik a könyv testvérműve, az Ellopott felnőttkor. Míg az előbbi a parentifikáció jelenségét tette középpontba, az október végén megjelenő könyv az infantilizáció kérdését járja körbe, azaz milyen következményei lehetnek a visszatartó nevelésnek. Infantilizációnak hívjuk, mikor a szülő túlzott szeretetével és gondoskodásával nem engedi felnőni gyermekét, ezáltal pont ellentéte a parentifikáció jelenségének.
Október 28-tól megvásárolhatod a Libri Kiadó gondozásában kiadott könyvet, addig is egy exkluzív beleolvasót közlünk belőle.
Bibók Bea – Ellopott felnőttkor (részlet)
Kedves Olvasó!
Feltetted már magadnak a kérdést, hogy jól éled-e az életedet? Megfogalmaztad már azt, hogy bármennyire nem érzékeled, a rendelkezésedre álló idő, amit önazonosan kellene élned, egyre fogy? Mindenki arra vágyik, hogy önmagáért szeressék, értékeljék, hogy valódi tartalommal megtöltött életet éljen, hogy igazi szeretetkapcsolatok vegyék körül. Ugye te sem szeretnél túl későn ráeszmélni arra, hogy rosszul bántál magaddal, és nem a saját életedet élted? Úgy érzed, hogy a legfontosabb szeretetkapcsolatodban manipulálnak, érzelmileg zsarolnak vagy bántalmaznak? Ha így van, képes vagy megértéssel és empátiával fordulni önmagad felé? Éreztél már mardosó bűntudatot amiatt, mert nem a szüleid elvárásai szerint élsz, hanem az önazonos életre szavazol?
Ne feledd, egy életed van, amit kötelességed olyan kapcsolatokkal és érzelmekkel megtölteni, amelyek a fejlődésedet szolgálják, amelyek táplálják a lelked, és amelyek miatt úgy érzed, érdemes élned. Azzal, ahogyan önmagaddal bánsz, a gyermekeidnek is megtanítod, hogyan bánjanak önmagukkal. Azért írtam ezt a könyvet, hogy megértéssel teli felismeréseket hozzon számodra.
Ebben a könyvben egy olyan jelenségről írok, amely nagyon sok magyar családot érint. Ez az a jelenség, amikor a szülő túlzott szeretetével és öncélú gondoskodásával nem engedi felnőni a gyermekét, azaz infantilizálja. Ilyenkor a gyermekhez való viszonyulás nem áll összhangban a gyermek életkorával, s ezáltal visszatartó, infantilizáló nevelés valósul meg.
Mindennek a következményei csak jóval később tudatosulnak, leginkább akkor, amikor a szülők már megterhelőnek érzik az életkor szerint már felnőtt, de még gyermeki érzelemvilággal rendelkező gyermek igényeit. Gyakran találkozom ennek a fordítottjával is, amikor a gyermek ugyan kompetensnek érzi magát, de az infantilizáció miatt mégsem tud leválni a szülőkről, azaz „bennragad” a családban, benntartott gyermekké válik, mert a szülő túlzott szorongásból fakadó bűntudatkeltése megbénítja. Ezek a fiatalok leginkább akkor keresnek meg, amikor már több sikertelen párkapcsolaton is túl vannak, és szeretnének változtatni. A terápia hatására aztán döbbenten szembesülnek azzal, hogy tulajdonképpen a szülői kapcsolat tartja őket fogva.
Ez a könyv arról szól, hogy mi okozza a családon belüli infantilizálást, azaz kiskorúsítást, illetve mi az oka annak, amikor a szülő válik követelőző gyermekké. Ezt a problémát rendszerszintű megközelítésben, tehát a családban mint rendszerben fennálló transzgenerációs dinamikákon keresztül tárgyalom.
Pszichológusként, párterapeutaként számtalan olyan problémával találkozom, amely a túlféltő vagy érzelmileg éretlen szülők visszatartó nevelésére vezethető vissza. Ezek a szülők tulajdonképpen úgy lopják el a gyermekük felnőttkorát, hogy nem is tudják, milyen károkat okoznak. Az előző könyvemben, az Ellopott gyermekkorban azokról a felnőttekről írtam, akiknek a szülei nem engedték, hogy megéljék a saját gyermekkorukat, tehát túlságosan hamar fel kellett nőniük. Éppen ezért túlzott felelősségvállalással élnek felnőttként is: ez maximalista és hatékonyságra törekvő, másokat örökösen megmentő működésmódban manifesztálódik, amiben aztán egy idő után kiégnek. Most ennek az ellenkezőjéről írok: azokról a felnőttekről, akiknek a szülei nem engedték, hogy érzelmileg felnőjenek, és akikhez a szüleik felnőttkorukban is úgy viszonyulnak, mintha éretlen kiskamaszok, rosszabb esetben egészen kicsi gyerekek lennének. Féltik őket, aggódnak értük, és gyakran olyan tudattalan üzeneteket közvetítenek feléjük, hogy ne nőjenek fel, mert a szülőknek az ad biztonságot, ha a gyermekeik mindig a közelükben maradnak.
Az így nevelkedett gyerekek felnőttként gyakran szétszórtak, kényelmesek, káoszban élnek, rumlis a környezetük, és sokszor még negyven-ötven évesen sem érnek révbe. Sajnos az egész gondolkozásukra jellemző, hogy nem tudnak határok között működni. Képtelenek betartani az időhatárokat, késnek, sodródnak, csak úgy elvannak, nincsenek terveik, nem halad az életük, mintha megállt volna az idő. A környezetükben is érzékelhető a káosz, mert pont úgy működnek, mint a kisgyerekek: megengedik maguknak, hogy ne pakoljanak el, hogy felelőtlenül bánjanak a pénzzel. Gyakori, hogy „Jó lesz ez még valamire!” felkiáltással gyűjtögetnek, aminek következtében a garázsban, fészerben, rosszabb esetben a lakásban hegyekben állnak a használhatatlan lomok, amelyektől képtelenek megválni. Nem képesek a rendszerszintű gondolkodásra, mert a neveltetésük során abban a korszakban, amikor a gondolkozás fejlődik, olyan hatások érték őket, amelyek miatt a rendezetlenség, az adott pillanatban meghozott ad hoc döntések váltak számukra biztonságossá és megnyugtatóvá.
Biztosan ismersz olyan embert, aki minden hétvégén a szüleinél ebédel, vagy olyat, aki mindenről beszámol a szüleinek, s naponta órákat beszélgetnek telefonon vagy a családi chatcsoportban, így a családtagok mindent tudnak egymásról. Ezekben a családokban nincs „én”, csak „mi” létezik. Gyakori, hogy állandóan egészségi problémákkal küzdenek, és hogy a markáns tünetek ellenére sem akarnak orvoshoz fordulni és megoldást találni a bajra. Már-már az az ember érzése, mintha átok ülne rajtuk. Az egész gondolkozásukat átlengi egy hiedelemrendszer, amely nélkülözi a felelősségvállalást.
Lehet, hogy már régen elmúltál harmincéves, de még együtt élsz a szüleiddel. Tudom, drágák az albérletek, de hidd el, a valóságban mélyebb érzelmi oka is van annak, ha még nem költöztél el otthonról: könnyen lehet, hogy az édesanyád visszatartotta az érzelmi fejlődésedet, így a túlféltés és aggodalmaskodás miatt nem volt lehetőséged megküzdeni a leválást. Talán még kisgyermeki érzelemvilágban élsz, hiszen a szüleid ezt igénylik, és ezt várják el tőled, miközben mindent elkövetnek, hogy ne költözz el.
Tartasz tőle, hogy túl sok pornót nézel, mert nem jönnek össze a párkapcsolataid? Hiszen sokkal egyszerűbb névtelenül online szexuális életet élni, mint a valóságban, mivel így nem kell felelősséget vállalnod, és nem kell megmutatnod magad az ismerkedés során, ami félelmetes érzés számodra. Ha elolvasod ezt a könyvet, akkor megérted, hogy lehet, mindennek hátterében az édesanyáddal való függő kapcsolatod áll, és a pornónézés számodra eszköz, hogy egy kis autonómiához juss. Az infantilizáló anya–gyermek kapcsolatban ugyanis gyakran jelennek meg olyan függőségek, mint a túlevés, az alkohol-, a drog-, az online-játék- vagy a pornó-, esetleg szexfüggőség. Ezekben a függőségekben az érintettek gyakran a ki nem elégített autonómiaszükségletüket élik meg gyermeki módon: „Most végre azt csinálom, ami jólesik nekem, és addig, amíg én akarom!”
A könyvben olyan határproblémás családi kapcsolódásokról is írok, amelyek mérgezően hatnak a már felnőtt gyermek életére, és párkapcsolat esetén a társra is. Utóbbi ugyanis gyötrődhet és tehetetlennek érezheti magát egy olyan párkapcsolatban, ahol a másik megbonthatatlan kötelékben áll a szüleivel. Ha neked is olyan párod van, aki nem tud határt húzni a szülei felé, akkor jó eséllyel előfordult már, hogy az anyósod váratlanul beállított hozzátok, és ha ezt szóvá tetted, akkor megsértődött. Lehet, hogy a szomszédban laktok, és a párod szüleinek is van kulcsa a lakásotokhoz, ami téged nagyon zavar, a párod azonban nem érti, miért lenne ez probléma, hiszen ő megszokta és természetesnek tartja a gyakori találkozásokat.
Ha a szülők magukhoz láncolják a gyereküket annak ellenére, hogy az már felnőtt, az kihat a már felnőtt gyerek életére, mentális és fizikai egészségére, párkapcsolatára, szexualitására, az egész világról alkotott képére, szokásrendszerére, határokhoz való viszonyulására, egyszóval az egész gondolkodására. Ezek a szülők gyakran maguk is érzelmileg éretlenek, s éppen ezért a kapcsolódás minősége is éretlenné válik. Ők mindent elkövetnek azért, hogy a gyermekük ne nőjön fel, ne váljon le, ne hagyja őket „egyedül”.
Párterapeutaként jó néhány olyan párral dolgozom, akiknek az életét megkeseríti valamelyikük szülője, mert a gyereknek ki kell találnia és ki kell elégítenie a szülő igényeit és a szükségleteit, ellenkező esetben érzelmi büntetésben lesz része. Ilyenkor a szülő válik gyermekké, és elvárja, hogy a felnőtt, függetlenedni akaró gyereke aggódjon érte, és mindent elintézzen helyette. Mivel nem felnőtt a személyisége, lehetetlen mindezt felnőtt módon megbeszélni vele. Ez a viselkedés aztán negatívan hat a már felnőtt gyerek párkapcsolatára és szexualitására is. Hiszen hogyan lehetne úgy önfeledten szerelmeskedni, ha attól tartunk, anyuka vagy apuka bármikor betoppanhat? Hogyan lehetnénk felnőtt szexuális partnerek az ágyban, ha a mindennapjainkat gyermekként éljük? Hogyan élhetnénk autonóm életet, ha a szüleink a fejünk fölött laknak a ház felső szintjén? Ezekre a kérdésekre mindig vannak racionális válaszok, a valóságban azonban arról van szó, hogy ezek a jelenségek a család határproblémás szerveződésére vezethetők vissza.
Ha valaki nem válik le a szüleiről, akkor ez az egész gondolkodására és a párkapcsolati érettségére kihat. Az infantilizált, visszatartott vagy benntartott gyerekek gyakran ösztönösen olyan társat éreznek szimpatikusnak, akik felé nem lehet véglegesen elköteleződni, ezért gyakran távkapcsolatban vagy szeretői kapcsolatban élnek. Ha mégis sikerül komoly tartós párkapcsolatot létesíteniük, akkor állandóan egyensúlyozni kell a szülők igényei és a párkapcsolat szükségletei között, és folyamatos szemrehányás lesz az osztályrészük: „Nem hagyhatsz cserben!”, „Kötelességed, hogy gondomat viseld!”, „Látom, felőled már a temetőben is lehetnék!”. Mivel ezekben a családokban a határok átjárhatóak, a fiatal két tűz között él. Szorongást és félelmet él át, mert tudja, hogy a szülei mindenképpen megsértődnek, a párja pedig számon fogja kérni őt, hogy miért nem állt ki mellette.
Az Ellopott felnőttkorban írok az infantilizálás folyamatáról és következményeiről: hogyan érzik magukat a gyerekek a családban, mi jellemzi az ilyen szülő–gyerek kapcsolatot, milyen társ lesz egy benntartott gyermekből, és milyen párkapcsolatokat hoz létre. Részletezem a jellemző párkapcsolati és szexuális nehézségeket, amelyek állandósulhatnak, ha a pár nem kér segítséget. Írok arról is, amikor két infantilizált felnőtt alkot egy párt, és ebben a „rózsaszínű tundrabugyi” kapcsolatban, amely kényelmes, meleg, de egyáltalán nem szexi, a felek úgy élnek, mint két egymást ölelő plüssmaci: sülve-főve együtt vannak, és sajnos gyakori, hogy nem alakul ki közöttük egészséges párkapcsolati dinamika.
Szót ejtek arról a nagyon hosszú és feldolgozatlan gyászfolyamatról is, amely az érzelmileg éretlen anya és a benntartott gyermek kapcsolatának következménye. Ilyenkor az anya halála után megtartják a használati tárgyait, és sokszor úgy él a család, mintha az anya még mindig köztük élne.
Ez a könyv az infantilizáció gyakran előforduló jelenségének az okairól, mindkét oldal érzelmeiről és nehézségeiről, valamint az érzelmi zsarolás jelenségéről is szól. Célom, hogy támpontokat és megoldási lehetőségeket adjak ahhoz, hogyan lehet másként élni, és másként viszonyulni a már felnőtt gyermekünkhöz, hogyan lehet örülni annak, amikor a gyermekünk képessé válik az önálló, felnőtt életre, tehát leválik rólunk, és autonóm, független felnőtt lesz belőle. Ez a könyv jó sorvezető a leendő anyukáknak és apukáknak vagy a már szülővé vált fiataloknak, hogy megvalósulhasson a rendszerváltás, és ők már ne adják tovább a generációkon átívelő destruktív mintázatot.
Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ezt a könyvet nem a szülők ellen írtam! Nem arra biztatom a már felnőtt gyerekeket, hogy hanyagolják el a szüleiket, hanem annak érdekében ragadtam tollat, hogy mind a szülő, mind a gyermek a családi rendszer szintjén megérthesse, valójában mi is történik a családban, s összefüggéseiben lássák mindazt, ami számukra ugyan természetes, mégis sok kapcsolati, családi és egészségi probléma okozója.
Bízom abban, hogy a kötet hatására értő és megtartó párbeszéd indulhat meg szülő és gyermek között annak érdekében, hogy megértsék egymást. Bízom benne, hogy a ki nem mondott sérelmek, a bűntudat, a sértődöttség, a csenddel verés, a hibáztatás, a félreértések helyett tudatosabb és érettebb, mindkét fél számára élhetőbb és szerethetőbb kapcsolódás jöhet létre a szülő és a gyermek között, ami a hátralévő időben egészen más minőségű kapcsolatot eredményezhet. Ráadásul az ő kapcsolatukban bekövetkező fejlődés hatással lehet a következő generáció gondolkozására is, s így van rá esély, hogy nem adják tovább a saját gyermekeiknek azokat a gondolkozási mintákat, amelyeknek következménye az infantilizáló nevelés.
A könyv célja az is, hogy ne fájdalmas és szorongással teli dinamika jellemezze a szülő–gyermek kapcsolatot, hanem biztonságos, megtartó, őszinte kapcsolat jöhessen létre. Bízom abban, hogy a könyv elolvasása után érthetővé válnak a tudattalan folyamatok, így ez lehet a változáshoz vezető út első lépése. Így a már felnőtt gyermeknek nem kell tojáshéjon lépkednie, a szülőnek pedig nem kell naponta átélnie a csalódottság, a mellőzöttség és a magára hagyottság érzését amiatt, mert a felnőtt gyermeke a saját életét éli. Fontos cél, hogy a szülők eljussanak oda, hogy büszkék legyenek önmagukra, hiszen életképes gyermeket neveltek fel, aki képes az önálló életre. Bízom abban, hogy ez a könyv sokak számára teszi majd érthetővé a saját életüket, működésüket és párkapcsolatukat.
Van egy 76 000 főt számláló Facebook-oldalam, amelyet azért hoztam létre, hogy azok az emberek is kapjanak segítséget, akik nem tudnak terápiára járni. Ez az én társadalmi felelősségvállalásom. Napi szinten két posztot teszek közzé párkapcsolati és szexuális témában. Büszke vagyok arra, hogy hatalmas élet folyik az oldalamon, konstruktív, érdemi párbeszéd zajlik. Azért határoztam el, hogy könyvet írok az infantilizáció jelenségéről és a határproblémás családi szerveződésekről, mert a Facebook-oldalamon az ezekhez a problémákhoz kapcsolódó posztok alatt vérre menő viták alakulnak ki. Bár próbáltam ezen a felületen is elmagyarázni az összefüggéseket, úgy éreztem, nagyobb terjedelemben kell beszélni ezekről a jelenségekről, hiszen az érzelmi éretlenség, amely mindezek hátterében áll, generációról generációra öröklődik.
Bízom benne, kedves olvasó, hogy miután elolvastad ezt a könyvet, úgy érzed majd, kaptál egy szemüveget, amelynek a segítségével tisztábban látsz, és megérted, hogy valójában mindaz, ami gyermekként természetes és biztonságos számunkra a családban, sokszor a felnőttkori problémáink fő forrása. Bízom abban is, hogy ez a könyv párbeszédre ösztönzi a már felnőtt gyerekeket és a szüleiket, ezáltal jobbá válhat a kapcsolatuk, és ennek eredményeként a felnövekvő generáció jobb minőségű életet élhet.
Jó olvasást kívánok!
Kapcsolódó cikkek:
