Frank Herbert az 1950-es évek közepén járt Oregonban, egy homokdűnék szegélyezte partszakaszon a családjával, és emlékezett rá, hogy gyermekként látva mennyire másként festett az a vidék, a természet arculatának ökológiai átalakulása pedig olyannyira szembeötlő és meghökkentő volt a számára, hogy az élmény hosszú évekig nem hagyta nyugodni. Jegyzeteket készített és értekezést írt, amit el is juttatott néhány laphoz, de a szerkesztők a felvázolt teóriákat közönnyel és érdektelenséggel fogadták. Herbert ekkor az élmény köré egy fiktív történetet kezdett építeni.
Hat teljes évnyi megszállott kutatómunkát és éjszakába nyúló írást szentelt a regénynek, miközben jól kereső, reklámszövegíró felesége vált a családfenntartóvá, aki szentül hitte, hogy férje keze alatt maradandó remekmű formálódik. Egy remekművé, melyet idén épp hatvan éve olvasunk újra és újra.
Bár az Analog magazin már 1963 és 1965 között megjelentetett néhány részletet a műből, Herbert összességében két tucat kiadótól kapott elutasító választ a történet egy kötetben való megjelentetése kapcsán.
Olyan neves kiadók, mint a Simon & Schuster egész egyszerűen képtelenek voltak mit kezdeni a melankolikus, lassú tempójú történettel, mely hemzsegett a szereplők belső gondolataitól, minden sorát politikai intrikák, szociológiai, ökológiai fejtegetések, érzelmi és vallási monológok és párbeszédek töltötték meg, az űr pedig, amit sci-fi zsánerben a kor szerkesztői már megszokhattak, említés szintjén került csak elő.
A kiadást végül egy olyan aprócska kiadó vállalta, amely korábban csupán autójavítással foglalkozó kézikönyvek megjelentetésével foglalkozott.
A Dűne végül 1965 augusztusában került a könyvesboltok polcaira. Bár az olvasók hamar kultregénnyé emelték, a kritika egy része kezdetben nehezen tudta besorolni és értelmezni, olyannyira elütött mindentől, amit korábban sci-fi címszó alatt megszokhattak.
Herbert 1950 és 1960 közt négy különböző kampány során dolgozott politikai beszédíróként, ami egyértelműen visszaköszön a kötetben ábrázolt politikai csatározásokban, de az író zen buddhizmus iránti vonzalma is érződik a Bene Gesserit-rend ideológiájában.
Herbert azokra a kérdésekre szorítkozott, amelyek minden társadalom sajátjai: vallás, politika, társadalom, ökológia, biológia, pszichológia, és a fűszer képében még az 1960-as évek elharapódzó drogforradalmát is belecsempészte. Túl komoly kérdések voltak ezek egy korábban jószerivel csupán űrcsatákra és lézerpisztolypárbajokra szorítkozó zsánerben, és bizony a kor neves szerkesztői – a legendás John. W. Campbell kivételével – sem tudtak mit kezdeni a Dűne komolyságával.
Az évek során sokan és sokféleképpen mondták már el, hogy a Dűnét valójában messze nem a története teszi kiemelkedővé, hiszen, ha lecsupaszítjuk, mindennek az alapja valójában a tündérmesék alapkoncepciójához vezethető vissza.
Herbert is megfogalmazta, hogy a fűszert és homokférgeket valójában könnyedén behelyettesíthetjük aranyra és sárkányokra, ezzel a kijelentésével pedig mintegy megerősítette azt a közbeszédben elterjedt teóriát, hogy a Dűne a sci-fi válasza Tolkien 10 évvel korábban megjelent A Gyűrűk Urájára.
A Dűne történetét akár maga Shakespeare is írhatta volna, hisz ez valójában egy királydráma, mely sokat merít a korból, amelyben született. Ne feledjük, a hatvanas évek eleje a hidegháború leghidegebb éveinek időszaka, a kétpólusú világ alig tudta maga mögött a kubai rakétaválságot, és ennek a megosztottságnak az allegóriáját nagyon nehéz nem belelátni a Dűne történetébe. Ha fentebb azt írtam, hogy a tündérmesék, vagy fantasyk alapvető kellékei behelyettesíthetők a történetbe, úgy igaz ez az adott kor politikai ideológiáira és közhangulatára is.
A Dűne a nehézkes kezdés ellenére a sci-fi történelem valaha volt egyik legnagyobb sikerévé vált, több tucat nyelvre fordították le, és máig közel 30 millió példányban kelt el világszerte.
Herbert 1986-ban bekövetkezett haláláig öt folytatást írt még a Dűne világához, az 1970-es évek közepén pedig az egyéni hangú chilei rendező, Alejandro Jodorowsky készült egy LSD-tripszerű, tizenkét órás látomásként vászonra álmodni a regényt olyanok közreműködésével, mint Mick Jagger, Salvador Dalí, Moebius és a Pink Floyd, ami grandiózus vállalása ellenére – vagy éppen annak köszönhetően – kútba esett.
Az adaptáció végül 1984-ben David Lynchnek, majd 2021-ben és 2024-ben Denis Villeneuve-nek jött össze (utóbbiak maximálisan hűek maradtak az eredeti műhöz), mégis, Herbert története olvasva az igazi: mert minden sora lassan oldódik, mint a fűszer a vérben – és ugyanígy formálja át az olvasót is. Nem csupán világot épít, hanem kérdéseket ültet el bennünk, melyek még sokáig velünk maradnak.
A Dűne nemcsak egy könyv, hanem egy zarándoklat, melyet hat évtizede járunk végig újra-és újra. Zarándoklat önmagunkhoz, a hatalomhoz, és mindahhoz, amit emberinek nevezünk.
Kapcsolódó cikkek:
