Visky András új regénye különös vállalkozás: nem hagyományos történet, inkább egyfajta szellemi nyomozás a hit, a szó és a szabadság után. A könyv egyszerre beszél a bibliai múltról és a huszadik századi diktatúrákról, de valójában mindkettőt csak díszletként használja ahhoz, hogy feltegye a legfontosabb kérdést: miként lehet hinni egy olyan világban, ahol minden kimondott szó azonnal gyanússá válik.
A szöveg alapja az evangélium egyfajta újramesélése, a Kitelepítésért minden létező díjjal kitüntetett Visky azonban nem teológiai értekezést írt, hanem egy nagyon is emberi sorstragédiát. Bethánia itt nem a Szentföld, hanem a megszállt város, Yeshua pedig nem megváltó, hanem tanító. A történet ugyan ismert, mégis minden mozzanata elmozdul: a csoda helyett a kiszolgáltatottság, a kinyilatkoztatás helyett a test és a szó küzdelme áll a középpontban. Ez tulajdonképpen már szerzői védjegy. Aki ismeri Visky eddigi írói világát, az pontosan tudja, hogy nála a hit mindig radikálisan emberi dolog. Nem egy tanrendszer, hanem a pőre túlélés eszköze.
Az Illegalisták ezen még túl is mutat, mert ez bizony nem „csak” egy bibliai parafrázis. A könyv második íve a kelet-európai múltat, a román diktatúra idejét idézi fel, ahol az üldözött prédikátor és felesége alakja a tanúságtétel modern formájává válik.
Ahogy az időrétegek egymásra csúsznak, kiderül, hogy a történelem csak újabb és újabb neveket ad ugyanannak a történetnek: a kényszerrel elnémított ember küzdelmének, aki mégis megtalálja a szavait. Alighanem Visky igazi bravúrja, hogy a bibliai és politikai réteg között nincs átmenet, az egyik mindig a másik nyelvén beszél.
Ahogy már előttem más kritikák is megfogalmazták, a próza szinte zsoltárszerű. A mondatok ritmusa egyszerre emlékeztet imára és vallomásra. Nem válik mesterkélten díszítetté, mégis minden mondata súlyos. A lényegre szorítkozik, mintha a hit nyelvét újra kellene tanulni. Ebből az egyszerűségből fakad a könyv ereje.
A Illegalisták központi kérdése az, hogy miként lehet élni és beszélni a törvényen kívül. Az „illegalista” Viskynél nem politikai szökevény, hanem afféle spirituális disszidens – ha létezik ilyen fogalom – az, aki nem hajlandó beilleszkedni a vallási, hatalmi, nyelvi rendszerekbe.
A regény ettől lesz egyszerre radikálisan kelet-európai és mélyen univerzális: azt mutatja meg, hogy a hit a szó legtisztább értelmében mindig földalatti műfaj.
Ha az eddig elmondottakból úgy érződik, hogy a könyv nem könnyű olvasmány, ez kétségkívül így van. Nem kínál drámai csúcspontokat, sem feloldozó katarzist a finálé felé közeledve, és nem minden aspektusa működőképes. Lassú felismerések sorozata ez, melynek prózája olyan pontossággal dolgozik, mint egy zenemű. Minden fejezet egy variáció ugyanarra a dallamra, ugyanarra az örök és elévülhetetlen kérdésre: hogyan maradhatunk emberek a hit nevében, és annak ellenére, hogy hittel élünk.
Visky András ezzel a regénnyel tulajdonképpen befejezi és újrakezdi saját életművét. Az Illegalisták nemcsak teológiai, hanem irodalmi értelemben is hitvallás: egy íróé, aki a nyelvet már nem egy történet elmondására, hanem annak megőrzésére használja.
A könyv azt üzeni, hogy az ember és az Isten közti kapcsolat nem valamiféle ködös, ember alkotta hierarchiára épül, sokkal inkább egyfajta párbeszéd, és mint ilyen, megvannak a maga kockázatai. A Illegalisták nem kínál önálló és végleges válaszokat, inkább a kérdés feltevéséhez szükséges bátorságról beszél. És éppen ez az, amitől annyira kilóg a kortárs magyar prózából, és amiért olyan emlékezetessé válik, ahogy elődje is az volt. A különbség, hogy míg az személyes traumákból, addig ez történelmi és vallási tapasztalatokból építi fel magát.
Kapcsolódó cikkek:
