Történetek egy karakán egyéniségű nagymamáról, egy évtizedes szerelem kezdeteiről és egy egyre népesebb család mindennapjaiból. Lackfi János humoros, mégis szívet melengető kötetben gyűjtötte össze „emlékezős novelláit”.
Hogyan lett Lackfi János tenorista helyett költő, író és műfordító? A történet szálai az 1980-as évekbe, a szülők szigorú tévé(nem)nézési szabályaihoz, a testvéreknek esténként mesélt indiántörténetekhez és egy Gluck-operához vezetnek vissza. „Operaénekes szerettem volna lenni, természetesen tenor, természetesen a hősszerelmes fajtából” – kezdi beszámolóját Lackfi A magam szakálla című novelláskötetben. Nagymamájával gyakran jártak az Operába, tizenöt évesen szemrebbenés nélkül végigülte az ötórás Parsifalt, zenei tagozatos gimnáziumban tanult.
Minden jel arra mutatott, hogy a zene lesz az ő útja. Aztán kiderült, hogy „bitang sok tanulnivaló lenne még, ha szeretnék kilépni a fürdőszoba világot jelentő csempéi közül”, így aztán az irodalom felé fordult. Ahogy fogalmaz, egy „álszerelem” volt a katalizátor. Egy lányhoz a téli szünetben száz rövid verset írt, amelyből húszat megmutatott édesanyjának, aki akkor már régóta foglalkozott pályakezdő alkotókkal:
„Irtóztató komolyan elszántam magam, hogy ha édesanyám azt mondja, nem érdemes, akkor leállok az írósdival, mert akinek profik a szülei, az nem blamálhatja őket amatőrködéssel. Szerencsére rábólintott, csináljam csak”.
És csinálja is: az elmúlt évtizedekben több tucat kötete jelent meg, vers és próza vegyesen, fele felnőtteknek, fele gyerekeknek. Író-olvasó találkozói miatt annyit utazott, hogy ötször megkerülhette volna a Földet, négy kontinensen olvasott fel a műveiből, tizenhét évig oktatott a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, és huszonöt éve tanít kreatív írást. József Attila-, Prima Primissima- és Stephanus-díjas.
Még gyerekként ráeszmélt, hogy amerre csak néz, minden tele van sztorikkal. A város, a szomszédok és persze saját családja is rengeteg történetet őriz a múltból – és ezek közül most jó néhányat elolvashatunk.
Megtudhatjuk például, hová rejtette szépapja az Angol-Magyar Bank értékpapírjait a Tanácsköztársaság idején, hogyan menekítette nagyanyja a gyerekeit egy kétkerekű kordén a Várból kitörni készülő német csapatok és a rájuk leső szovjetek elől 1945-ben. És persze megismerhetjük a hatgyermekes Lackfi család születésének körülményeit. Hogyan okozott a szülői házban riadalmat az első, igen hosszúra nyúlt randevú? Hol kereste meg a jegygyűrűre valót alig 19 évesen, és milyen változtatásokat hozott az egyre népesebb család életébe minden egyes költözés?
A kötet egyik legizgalmasabb része, hogy Lackfi többször eljátszik a „mi lett volna, ha” gondolatával. Mi lett volna, ha a dédpapa lábára egy hadgyakorlaton nem tolják rá az ágyút, és a katonakórház helyett a Don-kanyarban köt ki?
Mi lett volna, ha a cselgáncsozó édesapa nem az egyetemet választja a sport helyett, és ott ült volna 1966-ban azon a Prágába tartó, a magyar cselgáncsválogatottat szállító repülőgépen, amely lezuhant?
Az „emlékezős novellákból” álló kötet nem okoz csalódást azoknak, akik szeretik a hamisítatlan Lackfi-stílust – humorral, öniróniával, igazán szórakoztató módon ad ízelítőt saját és családja múltjából, felidézve a legjobb sztorikat a belgiumi borsóföldekről, brüsszeli mindennapjaikról, valamint egy zavarba ejtően hosszú autóútról a francia tengerpartra.
Kapcsolódó cikkek:
