Volt már áfonyaszüretelő, egyetemi adjunktus, pénztáros, és most New York Times bestselleríró. Alix E. Harrow bejárta a világot, és mindig ellátogatott a helyi könyvtárba, így öt államban is rendelkezik olvasójeggyel. Második magyarul megjelent regénye, A Starling-ház egy álmos kisvárosba repíti az olvasót, ahol mintha mindenkit balszerencse sújtana, a köd különös formákat rejt, a föld alatt pedig titkok lapulnak. És mindennél baljósabb a város szélén álló ház, ahonnan évek óta senkit nem láttak kijönni.
Üdv a Starling-házban: belépés csak saját felelősségre.
Honnan merítettél ihletet a Starling-házhoz? Honnan ered a történet első mozzanata a számodra?
Vicces, mert sokszor megválaszoltam már ezt a kérdést, és valahogy mindig mást mondok, mert többféle válasz létezik.
Néha azt mondom, hogy akkor született meg bennem A Starling-ház ötlete, amikor a nagymamámmal éltem Allen megyében, Kentuckyban. A farm tele volt víznyelőkkel és barlangokkal; patakok és repedések hálózata fedte az egész vidéket. Valaki mindig toldozott, foldozott, feltöltött, csak hogy végre eltüntesse a lyukakat. Elképzeltem mi mindent próbált Kentucky eltemetni az évek folyamán, mindent, ami felfedezésre vár a föld alatt. Aztán elképzeltem, hogy mindez megpróbál a felszínre törni.
Megint máskor, hogy az Üvöltő Szelek újraolvasása közben történt, vagy talán Robin McKinley Rose Daughter című regénye volt az, vagy az is lehet, hogy csak John Prine „Paradise” című számát hallgattam. Vagy amikor az elhagyatott házunkat próbáltuk felújítani, ami olyan csökönyösen, rosszindulatúan tönkre volt menve, hogy már majdnem élőnek tűnt.
Nem tudnám meghatározni, melyik volt a kiváltó ok. Ez a könyv lassan öntött formát.
Főhőseinkkel Kentuckyban találkozunk, ahol te magad is felnőttél. Mesélnél arról, hogy miként esett a választásod erre a helyszínre, és hogy mennyiben ihlették a történetet a saját tapasztalataid?
A családom mindkét oldala több generációs Kentucky gyökerekkel rendelkezik. Én is ott neveltem a gyerekeimet, ott írtam a könyveimet, és egy bizonyos ponton rádöbbentem, hogy minden történetem a menekülésről szól. Nem az otthonomról írtam, hanem arról, hogy milyen lenne magam mögött hagyni azt.
Egészen addig nem tudtam, hogy írjam meg A Starling-házat, amíg el nem költöztünk Virginiába. Egy „mi lett volna, ha…?”-történetté vált: mi lett volna, ha maradok?
Aztán ott a történelmi „mi lett volna, ha…?” is. Eden kitalált hely, de Paradise egy igazi város volt a Green River partján, Kentuckyban. Az 1960-as évek közepén Peabody Coal megépítette a világ legnagyobb gőz exkavátorát, majd ezek után a TVA felhúzta rá a legnagyobb széntüzelésű erőművet. 1969-re át kellett telepíteni a teljes lakosságot a levegő és a víz szennyezettsége miatt. Mindent ledózeroltak, kivéve a temetőt.
Mi lett volna, ha Paradise megmarad? Mi lett volna, ha valahogy elbukdácsol a huszonegyedik századig a kísértetjárta utcáival?
A szereplők mind kívülállók, így sokszor felbukkan a magány és az elszigeteltség a regényben. Mi vonzott ezekhez a témákhoz, és hogy játszik közre mindebben a kisvárosi helyszín?
A kisvárosi életet sokan meghittnek és barátságosnak képzelik, ahol mindenki jól kijön a szomszédaival, és ugyanabba a templomba jár. De ezeknek a közösségeknek a paramétereit – legalábbis részben – mindig a kívülállók határozzák meg. Kik azok, akik nem oda valók? A túl szegény, a túl különc, a meleg, a bevándorló. Akik nem abba a templomba járnak, akik nem a megfelelő polgármester-jelöltre szavaznak. Én is a semmi közepén nőttem fel, egy közösség peremére szorulva. Olyan volt, mintha a hógömbben az üveg rossz oldalára kerültél volna.
A Starling-házban mindenki ugyanígy van ezzel – a hógömb rossz oldalán élnek.
Annak ellenére, hogy szereplők a közösségből kirekesztve élnek, az emberi kapcsolatok központi szerepet kapnak. Hogy hangoltad össze ezt a két látszólag ellentmondásos témát?
A hógömb rossz oldalával az a helyzet, hogy sosem egymagadban rekedsz ott. Körülvesznek mindazok, akiket szintén nem hívtak meg a templomkerti piknikre – és ez a létszám nagyobb, mint gondolnád. Ezeket az embereket kemény fából faragták.
A ház maga is egy karakter a regényben és legalább annyira összetett, mint bárki más. Hogy alkottad meg a – jobb szó híján – személyiségét?
A háznak mint karakternek hosszú hagyománya van az irodalomban, és minden formájában imádom. Pont úgy a horrorműfaj gonosz, borzongató házait, amilyenekkel A Hill-ház szellemébenés a House of Leavesben találkozunk, mint a varázslatos tündérmesék házait A szépség és szörnyetegben és A vándorló palotában.
A Starling-házban fellelhető az érme mindkét oldala, mert Kentuckyban is jelen van ez a kettősség. A ház egy rémisztő hely sötét múlttal, mert az én otthonom is ilyen. De mindemellett szeretem is, és mai napig rám szokott törni a honvágy.
Opal ragaszkodása az Alvilág című mesekönyvhöz a történet egyik mozgatórugója. Volt valami hasonló élményed gyerekkorodból, amikor egy könyv ugyanígy vonzott?
Ha nem is egy konkrét könyv, de egy bizonyos típusú könyv mindenképpen: a kísérteties, fura kult-klasszikusok, amiket sokkal jobban imádnak a gyerekek, mint a morális, a koruknak megfelelő könyveket, amiket a szüleik nyomnak a kezükbe. Edward Gorey, Sendak, Jon Klassen művei, vagy Neil Gaimantől a Coraline jó példák.
Mesélnél nekünk egy kicsit a lábjegyzetekről? Néha már true crime-érzést keltett, mintha ezek adnák a dokumentumfilm alatti narrációt. Milyen mértékben alapoztad őket valós történelmi tényekre?
Nagyobb mértékben, mint gondolnád! A legtöbb esetben fogtam egy igazi történelmi tényt Kentuckyból, és megcifráztam egy kicsit. Tényleg volt egy tüdőbajos kórház a Mamut-barlangban. Egyszer tényleg megnyílt egy víznyelő a Corvette Múzeum alatt, több autót is elnyelt. Létezik egy folyó Kentuckyban, ami eltűnik, és mérföldeken át folyik tovább a föld alatt, egy áramszolgáltató vállalat pedig tényleg adott ki pamfletet a John Prine-számról.
Mindig is szeretni fogom a lábjegyzeteket, mert történészként ez egy természetes, intuitív módja a történetmesélésnek – a lábjegyzetek a félhangon eldünnyögött kommentek, a közbevetett információ, ami formálja a történetet.
A könyveid gazdag történelmi háttérrel rendelkeznek, még ha alkalmazol is némi írói szabadságot. Hogy kezdesz neki egy új projektnek, milyen az írói folyamatod?
A legtöbb könyvem valamiféle vitával kezdődik. Adott egy műfaj, amit jól ismerek, és szét akarok szedni – szeretettel, természetesen.
Hiszen csak azokon a dolgokon éri meg rugózni, amiket nagyon szeret az ember. Ezért megpróbálok egy olyan könyvet írni, ami megtartja azt, amit szeretek benne, és felforgatja azt, amit nem.
Így lyukadtam ki a nyugati típusú portál-fantasynél, a feminista boszorkánymítoszoknál, a tündérmese-újraalkotásoknál és a déli gótikus irodalomnál is.
Majd, amikor megérett bennem a tézis, amit bizonyítani akarok, a cselekmény következik. Szinte mindig a végével kezdek. Ha már tudom, hogy hová tartunk, minden más a helyére kerül. Minden könyvem minden áldott oldalát átírtam és -szerkesztettem, ami valaha kikerült a kezem alól – a történetek végét kivéve.
További cikkek a témában:
