A bűnügyi irodalom mindig keresi az izgalmas, új hangokat, én pedig igyekszem figyelni, ha valaki olyan bukkan fel, aki nem az épp divatos cosy-krimi vonalat képviseli. Félreértés ne essék, fantasztikus, amit Richard Osman vagy Benjamin Stevenson csinál, de én, aki Dashiell Hammett és Raymond Chandler hard boiled-történetein nőttem fel, majd James Ellroy bűnmocskos prózájában dagonyáztam, amikor értesülök egy-egy hasonló történetről, rendszerint úgy érzem, hazaértem. Tavaly ilyen volt Dennis Lehane-től az Apró irgalmak, most pedig itt van egy új hang, S. A. Cosby, akiért nem mellesleg Lehane, de még Stephen King is rajong. Nézzük, miért is!
Titus Crown a déli Charon megye első fekete seriffje, és e minőségében kell egy, a fehér felsőbbrendűség érzését nehezen levetkőző társadalmi közegben helytállnia, ahol persze rendfenntartói szerepe és bőrszíne miatt egyik oldalnak sem lehet elég jó.
Egy nap Titus és rendőrtársai egy iskolai merénylethez érkeznek, ahol egy helyi – fekete – drogos srác végzett a köztiszteletben álló fehér tanárral. A titkok aztán, mint gennyedző sebek, egyszer csak felfakadnak, mert, ahogy az lenni szokott, mindenkiről kiderül, hogy nem az, akinek mutatta magát. A földből csontmaradványok bukkannak elő, és az iskolai merénylet már nem is csupán az, ami, sokkal inkább egy brutális sorozatgyilkos ámokfutásának része.
Bár a felütés mondhatni A bárányok hallgatnak, vagy épp Chris Carter és Michael Connelly regényeinek nyomvonalán indul el, az ember hamar megérti, miért emlegeti King és Lehane a kemény krimi jövőjeként Cosbyt, holott a szerző csupán 2020-ban tűnt fel az irodalmi színtéren. Shawn Andre szerint Cosby erejét nem is feltétlenül az eddigi három regényért kapott megannyi díj és jelölés adja, hanem az, amilyen szociális érzékenységgel gyúrja a krimit társadalmi tablóregénnyé. Nyers és zsigeri prózája elképesztő morális mélységgel építkezik, melynek legmegdöbbentőbb aspektusa az az éles és őszinte mód, ahogyan a szerző az amerikai dél rasszizmusának, vallásosságának és erőszakosságának rétegeit tárja fel. Már az első fejezettől kezdve ellentart annak, hogy a történet pusztán a bűnügyi nyomozás köré szerveződjön, inkább mélyreható kulturális és politikai látleletet kínál, amely egyaránt reflektál az amerikai polgárháborúig visszavezethető múlt és a jelen traumáira is.
A Bűnösök vére folyjon központi tematikus vonulata – ahogy talán a cím is üzeni – a bűn és a megváltás kérdése.
Cosby nem idealizálja sem az igazságszolgáltatás rendszerét, sem azokat, akik a rendszert működtetik. Hamar megérteti velünk, hogy a törvény nem mindig és nem feltétlenül egyenlő az igazsággal, különösen egy olyan helyen, ahol a hatalmi struktúrák évtizedek óta látszólag változatlanok.
Ha ez még nem lenne elég, Cosby az elmúlt évek egyik legemlékezetesebb főszereplőjét adja nekünk. Titus Crown rendkívül emlékezetes figura, akit a karakterében rejlő belső konfliktus – mely családtagjai és saját személyes múltjában gyökerezik –, az elvek és a realitás közötti szakadék tesz igazán emlékezetessé és komplexszé. Hajthatatlan és hajlíthatatlan törvényőr, aki az egyik pillanatban szuperhősként védelmezi a gyámoltalanokat, a másikban az áldozatok iránti dühét éli ki, a harmadikban a szerettei miatt aggódik.
Rég nem olvastam hasonlóan bátor, mégis gyarló figurát, akit épp személyisége ellentmondásai tesznek végtelenül szimpatikussá és átélhetővé.
A Bűnösök vére folyjon a déli gótika, valamint a Chandler és Hammett nevével fémjelzett hard boiled ötvözete, megbolondítva James Ellroy olykor kilátástalan világával, mely újfent bizonyítja a krimi műfajának sokrétűségét, és a tényt, hogy egy igazán emlékezetes bűnügyi történet nem a rejtély megoldásáról, hanem az igazán mély társadalmi problémák feltárásáról is szól. Fájdalmasan őszinte ballada a Dél sötét szívéről.
Kapcsolódó cikkek:
