Oscar Wilde elhíresült mondása szerint az élet utánozza az irodalmat. Ami sajnos negatív értelemben is igaz: a legvéresebb, leghátborzongatóbb, legborzasztóbb históriákat, amelyekről azt hisszük, hogy csak a horrorkönyvek és a kőkemény krimik lapjain fordulhatnak elő, nemegyszer a valóság, az élet produkálja. Talán ez a szomorú tény és felismerés okozza, hogy mostanság egyre népszerűbbek a megtörtént eseteket megjelenítő művek. A streamingszolgáltatóknál nagyot mennek a dramatizált jelenetekkel fűszerezett dokumentumfilmek és -sorozatok, de kimagasló népszerűségnek örvendenek a valós eseményeket feldolgozó alkotások is. Ilyenekre a könyvek terén is találni bőséggel példát.
Az amerikai sikerszerző, Gregg Olsen Tartsd a szád! című munkáját (eredetiben: If you tell) a non-fictionok között tüntetik fel a külföldi könyvkereskedések kínálatában, és a kritikai recepció is ekként tartja számon. Megtörtént bűnesetekről szól, miközben számos pontján olyan, mintha regényt olvasnánk. Nem véletlen, hogy az Animus Kiadó hosszas válogatást követően ezzel indította útnak True Crime – Valós bűnügyek sorozatát. A Tartsd a szád! egy ténylegesen megtörtént bűntény, azaz bűnténysorozat és előzményeinek a szépirodalomra jellemző dramaturgiával és narrációval való ábrázolása, egy népszerű és számtalan szakmai elismerésben részesült szerző tollából, aki maga is a true crime egyik mestere: fikciós krimijein és thrillerjein kívül valós bűneseményeket is feldolgozott az irodalom eszközrendszerét használó, ugyanakkor tényeken alapuló, dokumentarista munkáiban.
A true crime története a kora újkorig nyúlik vissza, amikor is Angliában röpiratok, füzetek, sőt balladák formájában beszélték el a széles néptömegek számára egyes bűnesetek körülményeit és hátterét.
Ugyanebből az időszakból Kínából is találunk erre példát, a 19. századtól pedig már bevett dolognak számított, hogy a hírlapírókon kívül igazságszolgáltatási tisztviselők számoltak be első kézből az általuk megismert és vizsgált bűnügyekről. A műfaj modern megújítójaként Truman Capotét és az 1965-ben megjelent Hidegvérrel című regényét szokás emlegetni – Capote egyébként később is írt true crime alapokra épülő regényt, abba azonban már több fikciós elemet vegyített. De ugyanitt megemlíthetjük egy másik amerikai klasszikus, Norman Mailer nevét, illetve A hóhér dala című művét is. Manapság pedig a true crime már külön címkeként létezik a könyvesboltok polcain túl a streamingszolgáltatók kínálatában is. Egyes felmérések szerint a sorozatgyilkosságokat bemutató true crime-ok a legnépszerűbbek. Ugyanakkor a műfaj kritikájaként fel szokták róni, hogy miután ezeknek a történeteknek, ha nem is hősei, de központi figurái véres kezű bűnözők, ezek az alkotások valós személyeket érintő tragikus eseményeket, illetve elborzasztó figurákat emelnek be a populáris kultúrába.
A Tartsd a szád! középpontjában is egy sorozatgyilkos, Michelle Knotek áll, aki egyébként nem egészen egy esztendővel ezelőtt, 2022 novemberében szabadult, 18 évi börtönt követően.
A könyv javarészt az ő kifordított – negatív – „fejlődéstörténete”. A szövegben Shellyként emlegetett nő már kamaszként terrorizálta a környezetét, így például az apját és a mostohaanyját, felnőve pedig igazi szörnyeteggé vált. Olyanná, aki számára a saját gyermekei sem jelentettek időnként többet egy rongybabánál. (Erre döbbenetes példa az a rész, amikor a legidősebb lánya, Nikki egyszer arra ébred, hogy valaki fojtogatja, és amikor kinyitja a szemeit, az anyjával találja magát szemben, aki azt állítja, hogy biztosan csak álmodott.) Olsen anélkül követi végig Shelly beteg személyiségének kialakulását és torzulásait, hogy az elbeszélés fonalát megszakítva, moralizálásba kezdve ítéletet mondana: könyvének éppen az az egyik döbbenetes erőssége, hogy a figurák (elkövetők és áldozatok), valamint az események – beleértve a gyilkosságokig vezető évtizedes előzményeket – hiteles és pontos ábrázolására épít, és ezek a nemegyszer filmszerű, mégis tragikusan valósághű jelenetek ily módon sokkal sokkolóbbak a szavakba öntött ítélkezéseknél.
Elkövetőkről és áldozatokról beszélünk, hiszen Shelly szörnyű tetteiben második férje, a külvilág számára időnként papucsnak tűnő Dave is közreműködött, elsősorban a passzivitásával, de olykor aktívan is (az egyik gyilkosságot konkrétan ő követte el; mindezért Dave-et is börtönbüntetésre ítélték, 15 évre). Az áldozatok alatt pedig nem csupán azt a három személyt kell értenünk, akiket a házaspár meggyilkolt. Hanem a három nővért, Nikkit, Samit és Torit is, akik évtizedeken keresztül voltak kénytelenek élni az anyjuk lelki bántalmazásában – amely gyakran fizikai bántalmakba, konkrétan szadizmusba is átcsapott. A könyvnek talán nem is a gyilkosságok a legmegrázóbb részei. Természetesen azok sincsenek híján a borzalmaknak, ám azt különösen sokkoló látni, hogyan lehetett képes egy anya így bánni a saját gyermekeivel. Shelly kegyetlenségeinek repertoárjába olyan szörnyűségek tartoztak, hogy például az egyébként különböző apáktól származó lányait rendszeresen verte, az éjszaka közepén meztelenre vetkőztetve a sárban hemperegtette, tömlőből jéghideg vízzel locsolta, vagy átlökte őket az üvegajtón.
A kegyetlenkedések célpontjaivá később három másik személy vált, akik mit sem sejtve kerültek kapcsolatba a Knotek családdal.
Az első a barátjának hitte Shellyt, és a saját famíliájával való összetűzését követően költözött Knotekékhez, ahol a házaspár éveken át kegyetlen tortúra alatt tartotta. Miután belehalt a kínzásokba, Shelly azzal zsarolta a családját, hogy amennyiben erről bárkinek beszélnek, mindnyájan börtönbe kerülnek. A fenyegetések a következő áldozatoknál is megismétlődtek, akik közül a második Shelly unokaöccse volt, a harmadik pedig egy vesztére szintén hozzájuk verődött barát. Ki tudja, hova fajultak volna még a dolgok, ha a testvérek, miután megvilágosodott előttük, hogy mindnyájan ugyanazokon a bántalmakon mentek keresztül, fel nem lázadnak a „Tartsd a szádat!” parancs és egyben az anyjuk ellen. Ezt követően derült ki, hogy azok a személyek, akiket addig eltűntként tartottak számon, Michelle és David Knotek áldozatai.
A könyv úgy született meg, hogy Nikki, Sami és Tori megkeresték Gregg Olsent, aki addigra már túl volt több sikeres true crime-on, és arra kérték, írja meg az ő történetüket is. Figyelmeztetésnek szánták, mivel úgy gondolták, anyjuk közelgő szabadulása veszélyes lehet mások számára is. A 85 filmszerű fejezetből álló könyv másik nagy figyelmeztetése, egyben kínzó kérdése ugyanakkor az, hogy miként volt lehetséges a külvilág előtt ennyi kegyetlenséget éveken, sőt évtizedeken keresztül elrejteni – avagy mennyire közönyös lehet a külvilág akkor, amikor az időnként észlelhető jeleket is figyelmen kívül hagyja, úgy gondolva, hogy mindaz, ami a falak között zajlik, mások magánügye.
Kiemelt kép: Gregg Olsen
