Egész biztos vagyok benne, hogy sokan felkapták a fejüket, mikor érkezett a hír: Richard Osman, napjaink nemzetközi könyvpiacának egyik legsikeresebb szerzője, valódi szerzősztárja pihenőre küldi sok tízmillió példányban elkelt Csütörtöki nyomozóklubja közönségkedvenc karaktereit, hogy új szériába fogjon. Számukra szeretném jó előre leszögezni, aggodalomra semmi ok. A Gyilkosokra utazunk egy remekbeszabott és friss történet, ami új ízeket is hoz a régiek mellé, és aminek köszönhetően elnézőek leszünk Elizabeth, Joyce, Ibrahim és Ron átmeneti mellőzéséért.
Osman rögtön az első fejezetekben megmutatja, hogy miért is szeretjük őt annyira: fantasztikus, életteli és szerethető karakterei miatt. Itt van nekünk Amy Wheeler, a testőr, aki egy magánszigeten vigyáz a világhírű krimiíróra, Rosie D’Antonio-ra, mikor az halálos fenyegetéseket kap, valamint apósa, Steve Wheeler, a már visszavonult, özvegy rendőr, aki csak élné a nyugdíjasok unalmas életét, míg menye újra harcba nem hívja. És persze itt van François Loubet, egy, a háttérben megbúvó, fantomszerű figura, aki a legjobb James Bond-gonoszok ördögi machinációit idézi, és aki valamiért biztosra veszi, hogy Amy Wheeler akadályt jelent céljai elérésében.
A cselekményről ennél többet felesleges elárulni, mert e magas hőfokon pörgő, tengernyi zseniális fordulatot tartogató történetben minden további szó egyértelmű spoiler lenne, és jogosan kapnék érte a fejemre a Föld bolygó elkötelezett Richard Osman- és krimirajongóitól. Hogy akkor ez a sztori mégis miben más, mint a Csütörtöki nyomozóklub?
Osman itt is bizonyítja, hogy a bűnügyi regény mint forma valójában remek kereteket biztosít aktuális társadalmi problémák boncolgatására.
Így aztán terítékre kerül a közösségi média hatása és az a felületes élet, amit az influenszerlét biztosít, ugyanakkor találkozunk korrupt politikusokkal, megkenhető vámügynökökkel, kábítószerkereskedőkkel, bukott színészekkel, és a sort még bőven lehetne folytatni. Sőt még a ChatGPT is megkapja a magáét, ami biztos, hogy létrehozása óta, ebben a formában még nem jelent meg egyetlen regényben sem.
Amiben Osman egyszerűen nem tud hibázni, az a már említett karakterábrázolás, és az egészen finom humor.
Előbbire jó példa, hogy még az utolsó mellékszereplő is kap két emlékezetes sort, személyisége pedig pár mondat alatt kibontakozik, és ezek az olykor magabiztos, máskor csetlő-botló alakok olykor már egészen rejtői ízeket idéznek a magyar olvasóban. Mindegy, hogy Amy viaskodik Steve-vel, vagy épp Steve évődik Rosie-val, annyira jó a könyv humora, hogy olykor el is feledkezünk a felfedezésre váró rejtélyről, hogy aztán Osman egy újabb váratlan csavarral térítsen észhez minket.
A Gyilkosokra utazunk egy számos országot érintő kaland, ennél fogva némileg bombasztikusabb, mint a Csütörtöki nyomozóklub, ízeiben, pikantériájában azonban tökéletes testvérsorozat;
lelki szemeim előtt szinte már látom az egyik és a másik széria mögé sorakozó fanatikus olvasókat, akik saját érveikkel bizonygatják kedvencük győzelmét egy furcsa versenyben, holott – szerencsénkre – itt nem kell igazságot tenni.
Osman bizonyította, hogy kultikus debütsorozatán túl is képes maradandót alkotni, ezzel pedig két közeg jár jól: az irodalmi piac, mely újra magáénak tudhat egy írófejedelmet (és ilyenek nem születnek ám minden évben), továbbá mi, olvasók, akik évről-évre ilyen fantasztikus történeteket kapunk majd tőle. Mindegy, hogy a főszereplőt Amy-nek, vagy épp Elizabeth-nek hívják.
Nyitókép forrása: Penguin Books
Kapcsolódó cikkek:
