Az élet leggonoszabb húzásainak egyike, hogy a család, aminek elvileg az élet viharaiban erőt és támogatást nyújtó, szilárd bázist kellene jelentenie, sokszor pont a legnagyobb viharok helyszíne. Az viszont mindig üdítő, amikor a család definíciójára rákent hazug szirupból valaki letöröl egy keveset, amint azt Moa Herngren is teszi a családi nyomorúságokat sokféle perspektívából vizsgáló Válás-trilógiájával, és annak második regényével, Az anyóssal.
Az „anyós” szóról – erre pénzt mernék tenni – a legtöbb ember első asszociációja minden bizonnyal valamelyik anyósvicc lenne – ez pedig beszédes: minimális lélektani ismeretekkel is tudható, hogy azon kell ennyit heherészni, amit nem tudunk máshogy feldolgozni.
Márpedig ez az anyóstéma ilyen, nem csoda, hiszen összeér benne néhány külön-külön is erősen terhelt téma: anya-gyerek-kapcsolat, párkapcsolat, ezek összes sérülése, rossz működése, a hétköznapok apró súrlódásaiból csiholódni képes erdőtüzek…
Moa Herngrent láthatólag foglalkoztatja a család témája, már most a családi drámák egyik csúcsszerzőjeként emlegetik. Jó helyen és jó időben van ehhez: ott, északon egy ideje már elkezdte az irodalom kicsit megpiszkálni a család idilli képét, a domestic noir erősen hódít a skandináv irodalomban, és hát a kor is egyszerre több generációban termelte ki a családi traumák feldolgozásának igényét. Herngren egy nagyon egyszerű megközelítést alkalmaz a témában: a nézőpontváltások módszerét.
Nem ír különösebben míves szövegeket, stílusa kissé száraz, karakterei kissé laposak, és az általa elmesélt történetek sem különösebben egyediek – de épp ettől hatásosak, rávilágítanak ugyanis arra, hogy az összes család szekrényében vannak csontvázak, nemcsak azokéban, akiket a híradók bűnügyi rovatában vagy a bulvárlapokban mutogatnak.
Viszonylagos jólétben és látszólag rendezetten élő, úgynevezett szép családok is kínozzák egymást akarva és akaratlanul, folyamatosan.
Az anyós főhőse is egy ilyen látszólag szép család: a főhős, Asa – az anyós maga – sikeres kommunikációs szakember, elvált ugyan, de az élete kényelmes és kellemes… is lehetne, ha felnőtt fia nem döntött volna úgy, hogy teljesen megszakítja vele a kapcsolatot, így nem láthatja kisunokáját sem. Vajon mi vezethetett idáig? Mi volt az az irtózatos bűn, amiért így kell meglakolni? Vagy a túloldalon történt valami sötét manipuláció? Spoiler nélkül megsúgom: nincs irtózatos, megbocsáthatatlan bűn, nincs sötét manipuláció.
Sok pici súrlódás van, ami egyik félnek természetes, az a másiknak elviselhetetlen, itt a félreértett jószándék, ott egy buta hiba, no meg egyszerűen nem passzoló, külön-külön is rosszul működő személyiségek az élet mindennapi forgatagában.
Először Asa mesél, egész hosszan, a kötet kulcseseményeit először az ő szemszögéből ismerjük meg. Hosszan sejtet valami nagy bajt, ami jelenlegi gyilkos elszigetelődéséhez vezet – engem kissé idegesített ez a hatásvadászat, de érteni vélem a funkcióját, hiszen vitathatatlanul fenntartja a figyelmet. Aztán később a történet további szereplőinek szemszögéből is megismerhetjük az Asa által elmondottakat – értelemszerűen teljesen más fénytörésben. Különösen szép húzás, hogy a regény nagy hangsúlyt fektet a szégyenre, ami a diszfunkcionális családok tagjait áthatja, amiért nem felelnek meg a társadalom által elvárt idilli családképnek.
Beszél Asa fia, Andreas, és az ő felesége, sőt, végül még az unoka, Sam is. És hogy kinek van igaza? Hát épp ez az. Talán egyiküknek sem. Talán mindannyiuknak. Talán mindegy is… lenne, ha nem lenne ez a fene nagy boldogtalanság.
Kapcsolódó cikkek:
