Az Agave Könyvek gondozásában olvasható Bálnahullás című könyv főhőse a 17 éves Jay Gardiner, aki elhatározza, megkeresi édesapja, a búvárként legendássá vált Mitt Gardiner holttestének maradványait az Atlanti-óceánban. A férfi ugyanis Monastery Beach partjainál követett el öngyilkosságot, miután kiderült, végstádiumban lévő daganatos beteg. Bár Jay küldetése életveszélyes, és nincs sok esély a sikerre sem, mégis elmerül a mélybe, mert bűntudattal küzd amiatt, hogy tudatosan eltávolodott az apjától, és az utolsó hónapjaiban sem kereste fel őt –kapcsolatuk ugyanis bonyolult volt, tele konfliktusokkal. A fiút tehát nemcsak valódi súlyok, hanem a feldolgozatlan gyász terhe is húzza lefelé a mélybe, ahol egy óriáskalmár magával ragadja őt, és egy ámbráscet gyomrában köt ki, hogy aztán az az oxigéntartálya miatt mindössze egy órája maradjon a szabadulásra: ezekben a percekben egyszerre küzd az életéért és az apjával való kapcsolatával. A regény szerzőjével, Daniel Krausszal az általunk hagyott örökségről, a megbocsájtás szükségességéről beszélgettünk.
Ha jól sejtem, ez nem túl gyakori az írók között, te azonban napra pontosan tudod, mikor kezdődött el a regényed története: a köszönetnyilvánításban elmesélted, hogy 2020. november 9-én a barátaiddal arról a videóról beszélgettetek, amelyet két kajakozóról készítettek, akik majdnem egy púposbálna szájában végezték. Másnap te is megnézted ezt a felvételt, a többi pedig már történelem… Viszont nem tagadod, úgy kezdtél hozzá a könyvedhez, hogy akkoriban nem tudtál semmit a bálnákról és a búvárkodásról sem. Miért tartottad mégis izgalmas kiindulópontnak mindezt?
Azt hiszem, az fogott meg benne az első pillanattól fogva, hogy mindenki azonnal értené a történet lényegét, és a drámaiságát annak, ha valakit elnyel egy bálna. Ilyen módon ez egy igazi high-concept ötlet, ahogy nevezni szokták – eladja magát, pusztán azért, mert annyira különös, mégis érthető. Nem az érdekelt, hogy valami fantasztikus, vagy abszurd dologgá formáljam ezt – az már megtörtént Jónás prófétán keresztül a Bibliában vagy a Pinokkióban is. Inkább az az elképzelés vonzott, hogy tudományosan megalapozva írjam meg, ha úgy éreztem volna, hogy ez nem lehetséges, nem csináltam volna meg. Az említett videóban éppen az ijesztett meg a legjobban, hogy amit látok, valóban megtörtént, a felvételt nem csak úgy kreálták. Ezt szerettem volna továbbvinni az ötletemen keresztül: azt akartam, hogy reális, hihető legyen, ne puszta kitaláció. Imádom az ilyen kihívásokat, azt, ha valami olyat hozok létre a könyveimben, amiről eleinte nem is tudom, hogyan is valósítsam pontosan. Izgalmas volt, sok olyan kérdést, nehézséget felvetett, amit le kellett küzdenem.
A történet középpontjában életünk első, és egyik legfontosabb kapcsolata áll: az, amit a szüleinkkel ápolunk. Sajnos ez gyakran a legkomplikáltabb viszonyaink közé tartozik. Fontos volt számodra, hogy megmutasd, mindkét oldalnak megvan a maga igazsága?
Igen, a könyv valóban az empátiáról szól, de nem hiszem, hogy a két oldal feltétlenül egyenlő. Amit Jay apja, Mitt tett a fiával, az rosszabb, mint amit Jay követett el ellene azzal, hogy nem volt mellette, amikor haldoklott. Szerintem mindig lesz egyenlőtlenség ebben a kérdésben, az emberek kegyetlenek egymással. De vajon el tudunk-e jutni valaha abba az állapotba a személyközi kapcsolatainkban, ahol túl tudunk lépni ezeken? Ezért is osztottam az alábbi két részre a regényt: igazság és kegyelem. A könyv felfedi nekünk az igazságot, de az zavaros. És abszolút meg tudjuk bocsájtani Jaynek, hogy nem látogatta meg az apját, nem is akart vele beszélni többet. Azonban mindig ott van előttünk a lehetőség, hogy a kegyelmet válasszuk, legalábbis megpróbáljuk megérteni a másik fél cselekedeteit. Lehet, hogy kudarcot vallunk benne, de én úgy vélem, az igazi béke csak a kegyelemből fakadhat.
A történet előrehaladtával egyébként Jay rájön arra is, akármennyire nem akarta hallani korábban az apja tanácsait, leckéit, végül ezeknek a segítségével sikerül megmenekülnie. Ha egyetlen dolgot kellene választanod, mi lenne az a fontos üzenet vagy lecke, amit szeretnéd, ha az olvasóid magukkal vinnének a könyvedből az életről, a lezárásról, a megbocsájtásról, az emberi kapcsolatokról?
Nem tudom, hogy kiemelnék-e bármilyen leckét, mert bár Jay megbékél az apjával és elfogadja a hibáit, nem gondolom, hogy mindenkinek szüksége lenne erre, és kivétel nélkül mindannyiunknak ugyanezt kellene tennünk. Ha valaki rettenetesen megbántott téged, nem mondanám neked azt, hogy kötelességed megkeresni őt és megbocsájtanod neki. Ez egy konkrét, különleges történet, viszont minden eset más és egyedi, szóval ha nem érzed helyesnek, nem kell hasonlóképpen cselekedned. Ennek ellenére abban hiszek, hogy nagyobb eséllyel kerülhetsz békébe önmagaddal, ha képes vagy elengedni a dühöt, amit mások iránt érzel.
A bálnahullás kifejezés tulajdonképpen az élet körforgását szimbolizálja: ezt a szót arra a jelenségre használják a tengerbiológiában, amikor a bálnák teteme a tengerfenékre süllyedve más élőlények táplálékává vagy lakóhelyévé válik. Írói oldalról megközelítve a bálnahullás értelmezhető úgy is, hogy a szerzők nyomot hagynak az olvasóikban a könyveikkel a haláluk után, szavaik befolyással lesznek mások életére. Az egyik interjúdban pedig pontosan arról olvastam, nem is számítottál arra, hány embert meghat majd a regényed, sőt, sokan a történeted hatására vették fel a kapcsolatot az édesapjukkal. A visszajelzések ismeretében ki mered jelenteni, hogy úgy érzed, sikerült maradandó hatással lenned a közönségedre?
Jó kérdés, és igen, úgy érzem sikerült. Tudod, korábban másképpen vélekedtem a bálnahullás koncepciójáról, az emberek közötti, interperszonális kapcsolatokkal kötöttem össze azt: tehát, amikor meghalunk, az, akivel valamilyen viszonyban álltunk, bizonyos módon továbbviheti az örökségünket. De igazad van, egy könyv is lehet a része annak, amit magam után hagyok – nem kell személyesen ismernem valakit ahhoz, hogy adhassak neki valamit egy műalkotás által, ennek semmi köze a génekhez vagy például a barátsághoz.
Talán klisé, hogy ezt kérdezem, de úgy érzed, olyan életet éltél eddig, ami „érdemes a bálnahullásra”?
Nem, nem mennék olyan messzire, hogy ezt kijelentsem (nevet). Mihelyt elhiszed ezt, befejezed a próbálkozást, mert akkor úgy vagy vele, hogy te már végeztél, mi mást is tehetnél? De a kérdés jogos, és igen, szerintem ezen az úton járok. A könyvek, amiket írtam, minden bizonnyal fontos részét képezik az örökségemnek. Részben ezért csinálom ezt.
Nem titok, hogy film készül a Bálnahullásból. Mi az, amit máris tudhatunk róla?
Én jegyzem a forgatókönyvet a rendezővel, Brian Duffielddel együtt, de egyelőre mindössze annyit árulhatok el, hogy a scripttel elkészültünk.
Ha akármelyik színészt megnevezhetnéd, szerinted ki lenne tökéletes választás Jay és Mitt karakterének megformálására?
Nem mondhatok semmit, túlságosan benne vagyok a casting-folyamatokban (mosolyog).
