A Nobel-díjas Annie Ernaux kevés, magyar nyelven is elérhető műve szerényen húzza meg magát a polcon, de ez csak álca: a szédítően sűrű alapszövegek többet árulnak el a 20. századi nyugati emberről, mint megannyi vaskos nagyregény. Így van ez a franciául 2011-ben publikált, most Gulyás Adrienn fordításában a Magvetőnél megjelent, alig hatvanoldalas A másik lánnyal is. Az ezúttal is zavarba ejtően személyes történetben újra megmutatkozik egy egész generáció (ön)képe.
A kisregény kiindulópontja egy elhallgatott családi titok: Annie Ernaux nővére, Ginette, hatévesen meghalt – két évvel az írónő születése előtt, 1938 nagycsütörtökén, torokgyíkban. A szülők sosem beszéltek neki róla: Ernaux tízéves korában, véletlenül értesült egy útközben elkapott félmondatból arról, hogy volt egy másik lány is. Ebből bomlik ki a könyv, ami valójában egy fiktív levél, amelyet sosem ismert testvérhez írt.
A levél azonban nem a nővér nemlétező, tabusított, konzekvensen elhallgatott emlékéről beszél, hanem arról, mit jelent valakinek a helyére születni?
Mit jelent úgy felnőni, hogy a szeretet, amit kaptunk, valójában egy másik gyereknek szólt? Létezik-e az emlék, ha nem emlékezhetünk? Mihez kezdünk a megörökölt hallgatással? És a legfontosabb kérdés: mit kezd a súlyos örökséggel az, aki csak azért születhetett meg, mert valaki más meghalt?
(Az Ernaux-szövegekből ismerős szociológiai elkötelezettség itt az egykézés kényszerű intézményének felemlegetésével lép be. Ez épp olyan megrendítő pillanat, mint amikor arról ír, miért nem képes szüleinkként megnevezni a közös apát és anyát.)
„Nem azért írok, mert meghaltál. Hanem azért haltál meg, hogy én írjak – nagy különbség.” – Ernaux írói identitásának egyik legőszintébb és legkegyetlenebb felismerése ez. Az írás nála sosem „csak” emlékezés vagy feldolgozás, sokkal inkább küzdelem a kimondhatatlannal, egyfajta rendrakás az elhallgatások romjai között. A másik lány nem kapott történetet, csak egy sírhelyet – Ernaux az általa „kitalált levélnek” nevezett szöveggel körvonalazza hiányát.
A töredezett szöveg precíz időrend helyett laza asszociációk és párhuzamok mentén építkezik. A visszaemlékezés itt nem tényfeltárás, hanem szembesítés – önmagával, a szülők hallgatásával, a kimondatlan szeretet súlyával.
„A sok szeretet, amit kapni véltem, nem volt őszinte” – jegyzi meg a narrátor, miután rádöbben, hogy „másodiknak” lenni nem csak sorrendi kérdés, hanem identitásbeli teher is. A szülők sosem hívták elő a múltat, a nővér sírjánál állva is úgy tettek, mintha az nem volna része a jelenüknek: „[a]hogy múlt az idő, egyre kínosabb lett volna megtörni a hallgatást.”
A könyv paradoxona, hogy bár a nővér nem élt Annie életében, mégis erős nyomot hagyott rajta. Ginette tárgyi emlékei – a gyerekkori kiságy, az iskolatáska, amelyet a nővér után használt – egyfajta szimbolikus örökséggé váltak. De az ő igazi öröksége nem tárgyi jellegű: „Csak annyiban létezel, hogy nyomot hagytál az életemen.” A könyv tétje, hogy lehet-e az égető hiányból személyes történetet építeni?
Azoknak, akik ismerik Ernaux A hely, Az évek vagy Az esemény című műveit, ismerős lesz a hang: a metszően éles önreflexió, az emlékezet megbízhatatlanságával vívott küzdelem, a társadalmi keretek pontos és kimért vázolása.
Ugyanakkor A másik lány beljebb visz Ernaux belső világába, amikor nem az élő múltat, hanem egy sosem megtapasztalt valóságot próbál szavakba önteni. „Ez az írás egy árnyékot kerget” – mondja egy helyen, és ezzel nem csak a halott nővérre utal, hanem saját gyermekkori énképére is, amelyre ez az árnyék rávetült.
„Te, a jó kislány, a szent, meghaltál, én pedig, a démon, élek.” Nem a testvérek közötti féltékenység mondatja e szavakat: a gyermeki gondolkodás logikán túli igazságérzete szólal meg bennük. A „második” kislány nem érti, miért van bűntudata valamiért, amiről ő egyáltalán nem tehet. És a sorokban ott cseng az érett nő hangja is, aki már jól tudja: az elhallgatás nem véd, csak torzít.
A másik lány nem kínál megnyugvást, de nem is ez a célja. Inkább annak az egyszerű, de ritkán emlegetett ténynek a felismeréséről szól, hogy vannak életek, amelyek csak más életek tükrében léteznek.
Az írás pedig nem gyógyír vagy csodaszer, hanem eszköz – ahhoz, hogy egy élet lenyomatát, még ha csak remegő kézzel, homályos kontúrokkal, de felvázoljuk. Annie Ernaux könyve nem feloldani akarja a gyermekkori titkot, hanem kimondani végre: volt valaki, akinek az emléke sem lehetett a családé.
Nyitókép forrása: https://www.nytimes.com/
Kapcsolódó cikkek:
