Kötőtűre szúrt vörös fonal a fehér borítón: a vékonyka, szerény könyv egyetlen, élesre exponált képbe sűrítve mondja el, mi vár olvasójára. Embert próbáló, kegyetlen utazás a múltba, aminek valódi tétje a történtek elbeszélhetősége.
Bár idén ötven éve jelent meg első regénye, a 2022-ben Nobel-díjjal kitüntetett francia Annie Ernaux-tól még mindig csak néhány kötet hozzáférhető magyarul. Így, hacsak nem olvassuk eredetiben a jó ideje következetesen épülő életművet, a vele kapcsolatos minden általánosító kijelentés korlátos érvényű. Mégsem hiszem, hogy nagyon mellényúl a magyar olvasó, amikor azt gondolja, hogy Ernaux egyetlen történetet ír. A sajátját, egy jellegzetesen XX. századi, nyugat-európai első generációs értelmiségi históriát, annak minden elhallgatott traumájával és ritkán megszülető boldogságával együtt.
Akadtak kétkedő hangok, amikor megkapta a legrangosabb irodalmi kitüntetést: hiába szerepelt a neve sok éve előkelő helyen a Nobelre fogadók körében, volt, aki nem értette, hogy a szenvtelen, szinte minimalista, visszafogott stílus, a mindig a saját életből vett ihlet és alapanyag érdemel-e ekkora visszaigazolást.
A kétkedőknek ajánlom, hogy olvassanak minél több Ernaux-t: elképesztő tágasság fér a nagyon is tudatosan szűkre szabott horizontba, és az elbeszélői hang legtöbbnyire a közelséggel és a távolsággal játszva teremt fiktív világot, ami bár viszolyogtató, mégis tele van csupa ismerős zuggal.
Az eredetileg 2000-ben megjelent, magyarul 2023-ban, Lőrinszky Ildikó szikárságában is érzékeny fordításában a Magvetőnél publikált kötet narrátora nem köntörfalaz: „Évek óta kerülgetem életemnek ezt az eseményét. Ha egy regényben abortuszról olvasok, összerezzenek, mintha a szavak – képek, gondolatok nélkül – azonnal erőteljes érzelmet váltanának ki belőlem.” Egy Annie Duchesne nevű (Ernaux születési neve), a hatvanas évek elején Rouenban egyetemi éveit töltő fiatal lány mondja el az elmondhatatlant: egy gyakorlatilag ismeretlen fiútól véletlenül becsúszott terhességének, majd az abortuszhoz vezető útjának a történetét.
Nem könnyű esti olvasmány ez, több okból sem az. A maga markáns visszafogottságában tabudöntögető, határfeszegető és provokatív szöveg tökéletesen tisztában van azzal, miféle zsigeri ellenérzéseket kelthet olvasójában.
A számozatlan egységek, talán-fejezetek végén zárójelbe helyezett kommentárok a befogadás folyamatára reflektálnak: mint amikor egy-egy hosszú, víz alatti tempó után végre kiemeljük a fejünket, hogy levegőhöz jussunk. Igen, a kis finálék eltávolítanak attól, amihez nem akarnánk közel menni, de a narrátor rákényszerít.
„Nem akarok olyasmit tenni ebben a szövegben, amit nem, vagy csak elvétve tettem az akkori életemben: kiabálni és sírni.” Lesz, akinél már a következetesen csak „eseményként” emlegetett abortusz, az „az a dolog” névvel illetett magzat mint téma és mint nyelvi képződmény kiveri a biztosítékot, holott a kötet és minden felhasznált eszköz segédlet a trauma feldolgozásához. Ernaux elbeszélője – és talán kölcsönözhetünk most a szerző által kedvelt fotós terminológiából, lásd az Éveket, amiben fotóválogatás közben mellékesen beszéli el Franciaország múlt századi történelmét – nagyon is szubjektív objektívet használ.
Lényegtelen, vagyis elsőre annak látszó apróságokra fókuszál, hangsúlyok, félmondatok, gesztusok ragadnak meg memóriájában. Zavarba is hoz kérlelhetetlen precizitása, hogy végül a mindentudó narrátorról kialakított kép törékenysége nyilvánvalóvá váljon. Bevallása szerint egykori, lakonikus naplóbejegyzései és naptára nyomán alakul az elbeszélés: mintha a csonka mondatok a ködös utcán körülbelüli irányt mutató lámpák lennének, a köréjük sereglő szavak és mondatok meg el akarnák tüntetni a sötétséget és hiányt.
Ernaux sajátos, filoszok által kimerítően elemzett terminusa, az auto-szociobiográfia működési módja világossá válik olvasás közben. A szövegbeli Annie balos munkáscsaládjának a nemi élet bűnös mivoltáról alkotott sztereotípiái épp úgy hangsúlyosan jelen vannak, mint a kórházban megtapasztalt kasztrendszer skatulyái.
Az esemény egy olyan világról és a benne fogant társadalomról szól, ahol az abortuszra már gondolni is megbocsáthatatlan bűn. Az elbeszélő magánya ettől is válik kézzel tapinthatóvá: kitörési kísérletei valójában többnyire kudarcba fulladt próbálkozások azzal, hogy szabatosan megfogalmazza a külvilág felé saját állapotát.
„…ha az ember átélt valamit, bármi legyen is az, elévülhetetlen jogot szerzett arra, hogy megírja. Nincs alantas igazság. És ha nem mesélem el ezt a történetet az elejétől a végéig, akkor elkendőzöm a nők valóságát, és a férfiak világuralmát szolgálom.” Annie Ernaux megrendítő szövegének – amelyből 2021-ben Audrey Diwan a Velencei Filmfesztivál fődíját elnyerő, a regényvilágot hűen követő, Magyarországon is bemutatott filmet forgatott – tétje a személyes emlékezet megszólíthatósága: az egyediben az általánost, az általánosban pedig az egyedit ismerheti fel olvasója.
Kiemelt kép: Pillanatkép az Annie Ernaux könyve alapján forgatott L’événement című filmből.
