Volt egyszer, vagy nem is volt – Cserna-Szabó András a Sörgyári capriccio-ról

Gondolkoztak már azon, hogy vajon miért éppen két cseh írót fogadott örökbe, honosított a magyar olvasó? A Švejk szerzőjéről és Bohumil Hrabalról van szó, akikről mi, magyarok úgy beszélünk, akiknek könyveit úgy olvassuk, szobrot nekik úgy faragunk, hozzájuk címzett kocsmát úgy nyitunk, róluk elnevezett sört úgy iszunk, mintha honfitársaink lennének.

Hrabal az első világégés kitörésének évében született. Történetesen éppen abban az évben, amikor apai nagyapám. Bohumil Brnóban, Moldvaországban, Endre, a nagyapám Kolozsváron, Erdélyben. De mindketten ugyanabban az államszövetségben: az Osztrák–Magyar Monarchiában. Nagyapám később a szász Segesvárra kerül gyerekként, hiszen apukája a Budapest–Arad–Brassó fővonalon lesz masiniszta. Bohumil pedig a nymburki sörgyárban fog felcseperedni, ahol apukája, František könyvelő, miszerint gondnok. Nymburk csehországi kisváros Prágától 45 km-re, ez idő tájt nagyjából tízezer lakossal. Segesvárnak ekkoriban éppen ennyi lakosa volt (Budapesttől 600, Bukaresttől 300, Kolozsvártól 150 km).

Hrabal Sörgyári capriccio című kisregénye, amelyből Menzel aztán világhírű filmet forgat, 1974-ben jelent meg először csehül, szamizdat kiadásban.

(Én történetesen ugyanebben az évben születtem Szentesen. Kisváros az Alföld déli részén, Budapesttől 150 km-re, az idő tájt nagyjából 35 ezer lakossal.) A mű eredeti címe: Postřižiny, ami magyarul valami olyasmit jelent: „vágások”, nyilván utalva a könyv vágásaira: haj, szoknya, kutya- és lófarok, asztal- és székláb, disznó… (Angolul: Cutting It Short, németül: Kurzgeschnitten).

Hrabal népszerűségét természetesen a nymburki sörgyár is kihasználta, söröspalackjaik címkéin ma már Bohumil somolyog, és a folyékony kenyerek nevei is mind őhozzá kapcsolódnak: Pepinova desítka (Pepin bácsi tizese), Francinův ležák (Francin világosa), Něžný barbar (Gyöngéd barbár, félbarna) stb.

„Ez az írásom krónika: anyámról, apámról és nagybátyámról szól. Amíg a való világban voltak, olyan erősen fogták le írógépem billentyűit, hogy nem rajzolhattam meg életük költészetének grafikonját. Ma már senki sem fogja a kezem, és én ámulattal rá-rádöbbenek, hogy nem vagyok már fiatal, s hogy a mulasztás veszélye fenyeget, mert immár egyedül én adhatok hírt a sörgyárról, arról a városkáról, ahol megállt az idő…” – mondja saját regényéről Hrabal, de hát ha tényleg „csak” erről volna szó, valószínűleg nem vált volna belőle klasszikus.

Valójában a „boldog békeidők” idillikus, szelíd humorú rajza megfűszerezve egy švejki félkegyelművel (Pepin bácsi), egy röhögni valóan karót nyelt, igazi cseh kispolgárral (Francin) és egy öntörvényű és hedonista szépasszonnyal (Maryška, őt egyébként egy Selmecbányán született, magyar származású szlovák színésznő alakítja a filmben). Hozzá töméntelen mennyiségű sörök és rumok és húsok és hurkák és gulyások. Aki ebből a könyvből akar disznótoros gulyást vagy májas hurkát készíteni, megteheti, a részletes recepteket megtalálja a szövegben.

Első blikkre talán túl idillikus, túl nyugodt és túl rózsaszínű ez a világ és ez a regény.

Mintha Maryška is így érezné, és monarchikus unalmában folyamatosan borsot tör férje orra alá: hol a kéményre mászik fel, hol vérrel keni össze a sörgyári igazgató arcát.

Ám jön az új divat: mindent megkurtítani. Jön a rádió, amelyben a prágai zenekart Nymburkban is lehet hallgatni, így megkurtítja a teret; jön az automobil, és megkurtítja az időt, amely A-tól B-ig tart; és jön Josephine Baker modern frizurája is, ami meg a hosszú és decens női hajkoronákat kurtítja meg.

És azt csak az olvasó (és persze az író) tudja, hogy hamarosan (kicsi naptári késéssel) megérkezik majd a Huszadik Század nevű vérgeci, aki mindezen idilli és rózsaszín képet rettenetessé és vérvörössé varázsolja, s ezután nem a sörgyári lovak patkói kopognak majd a macskakövön, hanem katonák csizmáinak sarkai, a bicikliket tankok váltják fel, és a sörgyári kémények helyett haláltáborok kéményei fognak füstölni. A Huszadik Század – őrült megkurtító mániájában – végül nemcsak a hajat és a szoknyát kurtítja meg, de az embereket is: levágja a fejüket.

Francin, miután a biciklipumpa gumicsövével elveri nyughatatlan feleségének popsiját, így szól: „Szóval, kislány, új életet kezdünk.”

A regény utolsó oldalán járunk.

Ez a játékos, kissé erotikus színezetű, szerelmes erőszak aztán utat nyit a jövő valódi és maximális erőszaka felé. Mert szegény Francin és Maryška még nem tudják, hogy ez az „új élet” milyen borzalmakat tartogat. Már holnap. Hát megölik a Ferdinándot, de ez a Ferdinánd nem a Průša drogista szolgája, aki egyszer megivott tévedésből egy üveg hajszeszt, de még csak nem is a Kokoška Ferdinánd, amelyik a kutyapiszkot szokta összeszedni a házakból. Így azután Švejk és a többiek (nagyjából egész Európa) elindulnak a háborúba. És hiába ígérik nekik, hogy mire a levelek lehullanak, ők már otthon is leszenek.

A háború folytatódik, és annyi szörnyűség fog történni négy év alatt, amennyi máskor száz alatt se. És ez még csak az előjáték, miszerint petting.

Jön a második háború, egy még ennél is kegyetlenebb vérfürdő, aztán a szovjetek felszabadítják és birtokba veszik az egykori Monarchia jó részét (az eddig a cikkben említett összes várost egyébként: Brnót, Kolozsvárt, Budapestet, Aradot, Brassót, Nymburkot, Segesvárt, Prágát, Bukarestet, Selmecbányát és Szentest is). Ebben a szovjet Kelet-Közép-Európában lesz íróvá Francin és Maryška fia, dr. Hrabal úr (első könyve 1948-ban jelenik meg, történetesen ugyanebben az évben születik a Maryškát a Menzel-filmben alakító csodaszép Magda Vášáryová).

A Sörgyári capriccio (az Idegen szavak és kifejezések szótárának 1974-es kiadása szerint a capriccio jelentése: „szeszélyes, csapongó, kötetlen formában írt zenemű”) attól mellbevágó olvasmány, mert a „boldog békeidőknek” legutolsó pillanatát kapja el, amikor a szereplők még nem, csak az író és az olvasó tudja, mi fog történni.

Hogy mi is valójában az az „új élet”. Egy hosszan kitartott utolsó romantikus pillanat, amely felett már ott lebeg a bakó pallosa.

A krúdys monarchianosztalgia felett fekete fellegek gyülekeznek. Az örök boldogság és végtelen jólét ígéretével érkező és hihetetlen mértékű technikai fejlődés végül nemcsak az időt és a teret kurtítja meg, hanem az ember kilátásait is. A felvilágosodás bálványa, a Szent Haladás egyszer csak megbokrosodik, mint a regény nyitójelenetében az a két csodás herélt csődör, és örök boldogság helyett a pusztulást hozza el. A világvégét, miszerint apokalipszist, amelynek legújabb kori története valamikor Hrabal születése körül kezdődött.

És tart a mai napig.

Talán ezek után már nem is olyan meglepő, miért gondoljuk errefelé oly sokan, hogy a dédapánk Josef Švejk ebdíler, baka és csapszéki filozófus, a nagyapánk meg Bohumil Hrabal jogász, forgalmista, biztosítási ügynök, vasgyári munkás, kereskedelmi utazó, később mellékállásban író, főállásban szintén kocsmatöltelék. Errefelé ugyanis mindannyian exmonarchiás, posztszovjet klapecok vagyunk, Európa sakktábláján a sötét, keleti parasztok, szegény térképszéli és drakulaarcú madárijesztők, akikbe a történelem vihara olykor belekap, akiknek (család)történeteik szinte azonosak, és akiknek biztos tudásuk jelenleg csupán ennyi: a Huszadik Század nevű szörny még él.