Előfordul, hogy a hozzánk tartozó, ránk hagyományozott ingóságoktól meg kell válnunk. Kényszerű, keserű döntések során letétbe kell helyeznünk személyes tárgyainkat, örökölt értékeinket. Abban a pillanatban, ahogy kiadtuk a kezünkből, már nem nevezhetjük a saját tulajdonunknak, hiszen nem mi rendelkezünk felőle a továbbiakban. Ez persze nem jelenti azt, hogy már semmi közünk hozzá. Az emlékek előidézik a kötelező ragaszkodást. Ami egykor a miénk volt, azt sok év távlatából is a sajátunknak érezzük. A cikk szerzője a Libri fiatal szövegírója.
Borbély Szilárd így viszonyult a megszólaláshoz, a beszédnek kísérletéhez, a nyelv magára utaló jellegéhez. Esetében radikális tettnek számított a beszéd akkor, amikor szégyenteljes csönd uralta a levegőt, ahogy jelentőségteljes volt a hallgatása is az érthetetlen hangzavar közepette. Szövegeit olvasva kirajzolódik számunkra, hogy írásait, beszédmódját illetően ösztönös kiszolgáltatottságról van szó, amely azonban szükségszerűnek hat. Nem cselekedhet másként, minthogy megszólalásával zálogba adja az egyéni és közösségi sorsnak azon témáit, amelyek egészen addig kimondatlanul hevertek a tragédiákat elszenvedő áldozatok szívében. Szavainak jelentését a figyelmes és értő olvasás ellenértékében kiválthatja a vele rokon szellemiséget képviselő, gyarlóságot jól ismerő, érzékeny kívülállók maréknyi csoportja. Az Egyre rövidebb szavak című válogatáskötet kapcsán egy lelkes, gimnazista olvasó ezekkel a szavakkal osztotta meg az élményét:
„A Nincstelenek című regény részlete annyira megfogott, hogy muszáj lesz elolvasnom a teljes regényt is. Úgy gondolom, hogy a kötet elolvasása sokak számára egy új kaland, egy új kedvenc szerző megismerése lehet.”
Érthető a kíváncsi érdeklődés, ugyanis prózájában az a hagyományoktól elszakadt, nincstelen és kiszolgáltatott miliő válik felismerhetővé, mellyel mi is szembesülünk úton-útfélen, saját tapasztalatok árán vagy a híradásokon keresztül. Költészetében pedig a világnak az a hamissága, melyet olykor szakrális, olykor profán képeken keresztül mutat be, tökéletesen megegyezik azzal a valósággal, mely minket is körülvesz. Minket, akik látnak, gondolkoznak, akik a jövőre nézve markáns véleményeket fogalmaznak meg.
Borbély Szilárd műveinek tehát húsbavágó aktualitása van. Irodalma a végtelenül emberiről szól: a közösségtől való elidegenedés, a személyes tragédiák megélése, a generációk közötti feszítő ellentétek, a leuralás szabályszerű rendszere, a kicsinyes brutalitás, a gyásznak elkerülhetetlen, lassú folyamata mind olyan tényező, mely tagadhatatlanul hozzánk tartozik. De mit lehet kezdeni a halandó lét esendőségeivel? A bűnnel és a felelősséggel? Egy valamit lehet tenni csupán: a föld közelében tartani őket úgy, hogy szemmagasságban legyenek, megvizsgálni a körülményeket, szóhoz juttatni a szereplőit.
Amikor Borbély Szilárd beszámol a vidéki zsákfalu önszerveződő, mélyszegénységből fakadó hierarchikus viszonyairól (Nincstelenek), vagy a női test ellen irányuló maszkulin erőszakról (A Testhez – Ódák és Legendák), akkor a hétköznapok botrányára hívja fel a figyelmet. Hangot ad a témának, de nem birtokolja azt. Megszólalását zálogként bocsátja tehát a közösségi tudat ódon tárházába; azt a mítosz teremtő nyelvet, amely olykor elárul, olykor cserbenhagy, de képes úgy identifikálni és ábrázolni, ahogy más nem.
Ezt a nagy gonddal őrzött tárgyat teszi letétbe, hogy elérhető legyen mindazok számára, akik a történelem hosszúra nyúlt zűrzavarában hasznos holmik után kutatnak. Mielőtt a kezünkbe vennénk egy Borbély-kötetet, érdemes akkurátusan megfigyelni a környezetünk nyers valóját, bátran magunk köré tekintenünk. Ahogyan ő tette egykor. Azt, hogy a fiatalabb korosztály is azonosulni tud az írónak irodalmi szemléletével, mi sem bizonyítja jobban, mint egy másik, értő olvasói kritika:
„Alapvetően az említett könyv nem nevezhető könnyűolvasmánynak. Azaz érdemes érni hagyni, újra olvasni, merengeni rajta. Olyan fiataloknak ajánlanám, akik hajlamosak megállni az élet apróbb történéseinél (is), és elemezni azt. Akik szokták magukat magányosnak érezni, a körülöttük sereglő emberek ellenére. Olyanoknak, akik képesek az önreflektálásra, és kompromisszumot tudnak, vagy akarnak kötni az élettel, és az azzal járó lemondásokkal. Akik szeretnének gondolkozni!”
Jegyezzük fel tehát, amit látunk, és csak ezután lapozzuk fel a szerző könyveit. Borbély Szilárdot így érdemes olvasni.
