Amikor azt látom, egy könyv minden platformon szembejön velem, mintha mindenki azt olvasná, szeretek belenézni. Ilyenkor megpróbálom megérteni, mi lehet a siker oka, és általában találok is valamilyen magyarázatot. Elena Armas Spanyol szerelmi átverése azonban teljesen zavarba hozott.
Vidám, színes borító, sejtelmes fülszöveg, romantikus téma, New York Times bestseller-lista helyezés: láthatólag minden előfeltétel adott ahhoz, hogy a kötet a nyár slágere legyen. És az is lett, legalábbis nekem az a benyomásom támadt, hogy ha befordulok egy sarkon, ott is szembe fog jönni velem.
Igazi könnyed nyári téma: a bájos Catalina (a barátainak csak Lina) spanyol hazáját hátrahagyva New Yorkba megy dolgozni, és gyorsan halad is felfelé a hivatali ranglétrán.
Momentán ugyan éppen szingli, de mivel éppen az előző pasijával való szakítás nyomán hurcolkodott át az Atlanti-óceán túlpartjára, ez egészen addig nem zavarja túlságosan, amíg haza nem kell utaznia a nővére esküvőjére. Oda semmiképpen sem mehet egyedül, pláne nem úgy, hogy odahaza mindenki úgy tudja, egy valódi amerikai fiatalember csapja neki a szelet. Linának tehát sürgősen le kell akasztania a szögről egy pasit, aki a családi látogatás erejéig beugrik az álgavallér szerepébe.
Ekkor lép be a képbe a kollégája, bizonyos Aaron, aki önként jelentkezik a feladatra. Némi huzakodás után Lina elfogadja az ajánlatot, a párocska felül a madridi gépre. Innentől kezdve majd háromszáz oldalon azt kell végigasszisztálnunk, a jóképű, szexis, okos, türelmes, megértő, kitartó, eszményi, páratlan Aaron, a tőről metszett és egyben tökéletesen hiteltelen álompasi miféle fogások révén hódítja meg szíve hölgyét.
Idővel természetesen egymás karjában kötnek ki, és az amúgy is komótosan folydogáló cselekmény ekkor időről időre leáll, hogy helyet adjon a túlfűtött szexjeleneteknek. Minden jó, ha jó a vége, az utolsó fejezetekben nemcsak azt tudjuk meg, Catalina anno miért döntött úgy, jobb lesz neki a tengerentúlon, hanem a munkahelyi légkört megmérgező kolléga is lapátra kerül. A poénokat nem akarom lelőni, amúgy sincs belőlük túl sok.
Olvastam egyszer egy cikket, amely azt elemezte, a romantikus vígjátékok azért veszélyesek, mert elhitetik a nézővel, hogy amit a filmvásznon lát, az ővele is megtörténhet a valóságban. Szerintem ennek a kockázata csekély, aki ilyesmit képzel, az vagy tizenkét éves, vagy krónikus önbecsapásban él. Én kimondottan szeretem a romkomokat, és eleve azzal a tudattal ülök be a moziba, hogy a végére (vagy a közepére) hősnő és hős összejönnek.
Ez egy ilyen műfaj. De nagyon nem mindegy, hogyan jönnek össze!
Fordulatosan vagy kiszámíthatóan, meghatóan vagy idegesítően, szellemes vagy közhelyes párbeszédek közepette. Ahogyan az sem mindegy, rokonszenvesnek találom-e a főszereplőket vagy irritálónak, a nyilván kihagyhatatlan szexjeleneteken pedig elandalodom-e, vagy feszengve várom, hogy véget érjenek.
Ezt a regényt nagyjából az első harminc oldal után akartam letenni, miután keresztülrágtam magam Lina és a barátnője iszonyatosan túlírt, nyögvenyelős beszélgetésén. Nem emlékszem rá, mikor esett ennyire nehezemre befejezni egy könyvet. Kínomban elkezdtem értékeléseket nézegeti, és feltűnt, hogy az olvasók két táborra oszlanak: az öt csillagot adományozó csapat tagjai szuperlatívuszokban értekeznek a regény erényeiről, külön kiemelve Aaron utolérhetetlen vonzerejét („valaki küldje el nekem az én Aronomat!”), míg a másik csoport képviselői csak azért adnak rá egy csillagot, mert annál kevesebbet mégsem lehet. Végül azt hiszem, mégis megfejtettem a siker titkát.
A Spanyol szerelmi átverés olyan, mint a Don Quijote: egyszerre lovagregény, és a lovagregény paródiája. Ahogyan a címe is elárulja, valóban átverés, egyszerűen nem lehet más, mint a romantikus regények paródiája.
Kiemelt kép forrása: Elena Armas, Instagram