Richard Osman az egyik legnépszerűbb televíziós műsorvezető, producer és humorista Angliában. Egyben az egyik legfelkapottabb író is, mióta első regénye – nem sokkal az 50. születésnapja előtt – megjelent, és rövid idő leforgása alatt milliós példányszámban kelt el, szülőhazájában és azon kívül is. Csak úgy, mint az azt követő művei. A csütörtöki nyomozóklub hónapokon keresztül vezette az eladási listákat, megfilmesítési jogát pedig Steven Spielberg vásárolta meg.
Egy ekkora siker nyomán nem szokott kétséges lenni a folytatás – nemcsak az olvasók és a kiadó várja, de a szerzőt is inspirálja a népszerűség. Ez esetben is így történt: 2021-ben jelent meg A férfi, aki kétszer halt meg, 2022-ben Az eltévedt golyó. Ráadásul azóta olyan nyilatkozatok is napvilágot láttak Osmantól, miszerint lesz negyedik könyv is, sőt az is elképzelhető, hogy élete végéig ezt a sorozat fogja írni. A regények nálunk is hamar rendkívül népszerűvé váltak, amit az olvasói és a kritikai érdeklődés egyaránt bizonyít. (Az eddigi kötetek mindegyikét Orosz Anna fordította, és az Agave kiadásában jelentek meg, a trilógia már díszdobozban is elérhető.)
Mint a címekből is látszik, krimikről van szó. Már-már közhelynek számít ilyet mondani, ám attól még tény, hogy a műfaj népszerűsége hosszú idő óta töretlen, ráadásul sokadik reneszánszát éli.
Dacára annak, hogy nem is olyan egyszerű vele kapcsolatban újdonságokkal előrukkolni. Megunhatatlanságát részint a sokoldalúsága adja: számtalan leágazása és alfaja létezik, a történelmi krimiktől kezdve a misztikus thrillereken át az inkább az angolszász nyelvterületre jellemző úgynevezett hard-boiled, vagy éppenséggel a társadalomkritikát is vaskosan tartalmazó skandináv krimikig.
Másrészt ugyancsak örökzöld mivoltukat táplálja az évezredes emberi kíváncsiság és borzongás a bűn mibenlétét, illetve a bűnesetek megoldását illetően. Az se véletlen, hogy azok a bűnügyi regények a legnépszerűbbek, amelyek gyilkosság, sőt gyilkosságok körül bonyolódnak: a halál és a bűn külön-külön, de együttesen is az emberiség, nem mellesleg pedig az irodalom nagy létkérdései közé tartozik.
Ami az olvasó számára kiapadhatatlan élményforrás, az az író előtt komoly kihívás: a folyamatos reneszánsz és a sokrétű elágazódások nyomán a krimik terén, mondhatni, nincs új a nap alatt. Szerencsére Richard Osman se kísérti meg a lehetetlent, és esze ágában sincs a műfajt megújítani. Ilyesmire nincs is szükség. A televíziós produkciókon „nevelkedett” angol író olyannyira rafináltan és szellemesen csűri-csavarja a bűnügyi regények jól bejáratott és valóban bevált, sokszorosan bizonyított kliséit, hogy közben észrevétlenül belefeledkezünk az önfeledtségével és lendületével magával ragadó mutatványba.
A csütörtöki nyomozóklub és folytatásai nemcsak felelevenítik, hanem ötvözik is a műfaj különféle leágazásait, de gyakran ki is kacsintanak a krimiből.
Van bennük érzelem és romantika, társadalomkritika és moralitás, rejtély és bravúros nyomozás, tragédia és komédia, múlt és jelen. Mintha Agatha Christie, Jo Nesbø, Paula Hawkins, Helen Fielding, Jonas Jonasson, Tony Parson, Nick Hornby, Stephen Fry és a Monthy Python együttesen írtak volna egy sokkezes regényt.
Sorozatról beszélünk, ugyanakkor a három könyv külön-külön is érthető és befogadható – az egyik internetes fórumon elhangzott például, hogy volt, aki nem is az elsővel kezdte az olvasást, hanem a másodikkal, és utána tért át afféle előzményregényként az elsőre. Talán azért jobb mégis sorrendben haladni, mert az első regényben ismerkedhetünk meg a főszereplőkkel, a csütörtöki nyomozóklubbal, akik egy Coopers Chase nevű, nyugdíjasoknak felépített falu lakói, és csütörtökönként azért gyűlnek össze, hogy régi bűnesetekről beszélgessenek, egyszersmind kísérletet tegyenek a megoldásukra.
A klubnak Elizabeth a szellemi vezére, ám az egyes szám harmadik személyű és jelen idejű narrációban megszólaló fejezetek mellett időnként a másik szereplő Joyce naplójába is beleolvashatunk. Rajtuk kívül Ibrahim és Ron a csütörtöki nyomozóklub tagjai, miközben az alapítónak, Pennynek egészségi állapota sajnos már nem teszi lehetővé a részvételt. De azért ő is jelen van a történetben, a mellette rendületlenül, a jó után a rosszban is hűségesen kitartó férjével, Johnnal együtt. (Penny egyébként a klub egyetlen úgymond profi nyomozója, legalábbis a tekintetben, hogy hajdan a rendőrségen dolgozott.)
A nyomozások sora akkor kezdődik, amikor a Coopers Chase létrehozása körül ügyködő, nem teljesen makulátlan múltú építkezési vállalkozók egyikét holtan találják,
és a klub tagjai, ez a négy szeretetreméltó figura immáron nem egy döglött akta megoldásán törheti a fejét, hanem életkorukat megcáfoló módon, elképesztő vitalitással és akaraterővel vetik bele magukat egy valós idejű nyomozásba. (Az idős, amatőr nyomozó figurája megint csak nem ismeretlen toposz a krimiirodalomban, amire Osman roppant elegáns írói intelligenciával utal vissza – Elizabethék emlegetik Agatha Christie Miss Marple-jét.) Lendületük magával ragad két, a nyomozásban dolgozó rendőrt is: a huszonéves Donnát, aki időnként olyan, mintha egy szingliregényből érkezett volna, valamint az 50 év körül Christ, akiben meg mintha Nesbø Harry Hole-ját látnánk viszont, csak kevésbé mogorva változatban.
A második könyvben (A férfi, aki kétszer halt meg) az egyre jobban belelendülő csapatnak egy gyémántrablással megtűzdelt többszörös gyilkossággal, sőt magával a helyi maffiával kell szembenéznie. Az eltévedt golyóban pedig egy régebbi ügy a kiindulópont, a nyugdíjasok és a velük lépést tartani igyekvő rendőrök egy tíz évvel korábbi gyilkosság nyomába erednek, miközben a média világába is bepillantást nyerünk.
Osman írástechnikáján amúgy is érződik a filmes rutin. A gyorsan pörgő fejezetek mintha egy tévésorozat jelenetei lennének: rövidek, tele vannak párbeszéddel, és minden egyes elemük dinamikusan viszi előre a sztorit. A cselekmény nem túlságosan bonyolult, a nyelvezet is letisztult, könnyen befogadható.
Az olvasónak egyedül annyi dolga van, hogy élvezze a magával sodró történetet, és minél inkább a szívébe zárja annak szereplőit.
Akik azt is bebizonyítják, hogy 70 év fölött sem kell, hogy megálljon vagy akárcsak lelassuljon az élet, az ember ennyi idősen is számtalan olyan dolgot megismerhet és megtanulhat, ami ennek a generációnak is igenis a hasznára lehet. Például a közösségi médiát és más, napjainkra jellemző technikai és egyéb eszközöket, amelyekkel a közhiedelem szerint inkább a fiatalabb nemzedékek foglalkoznak. Lehet, hogy nem ez volt az elsődleges célja, de ezekben a krimikben Osman az ageizmussal is szembeszáll, és megmutatja, hogy „az öreg ember nem vén ember” nem csupán szólásmondás, hanem nagyon is valós tény.
Az Élet és Irodalomban megjelent, Hegedűs Claudiának adott interjújában Richard Osman azt ígérte, hogy a harmadik regény egyik kulcsfigurája magyar származású lesz. Most csak azért se árulom el, hogy betartotta-e az ígéretét – olvassák el ezt a könyvet is, és megtudják.
Kiemelt kép: Glódi Balázs
