A mai napon kerül a könyvesboltok polcaira Szlavicsek Judit, a Kardos Júlia-krimik és a Viharcsapda szerzőjének legújabb könyve, melyben nem más a főszereplő, mint a 90-es évek ikonikus nyomozója, Doszpot Péter. A fülszöveg 50% fikciót és 50% valóságot ígér, ami egy bűnügyi regény keretei közé ágyazva az idei ősz egyik legeredetibb kötetét vetíti előre. A könyv bemutatójára november 26-án, kedden este kerül sor a Három Holló Kávéház színpadon, ahol Csepelyi Adrienn beszélget majd szerzővel és a főszereplővel. Bemelegítésként most mi kérdeztük őket a könyv kihívásairól, a munkamódszerről és a történet üzenetéről.
Mi volt a legnagyobb kihívás számotokra ennek a különleges könyvnek a létrehozásában?
Judit: Azzal, hogy személyemben egy krimiszerző kapott felkérést egy létező személyről – egy közismert gyilkossági nyomozóról – szóló könyv megírására, gyakorlatilag egy nem létező irodalmi műfajt kellett létrehoznunk, hiszen a krimi lényege a fikció, amit ebben az esetben úgy kellett elegyíteni a valósággal, hogy a megfelelő arányban adagolva őket
egy pörgős, de retro hangulatú krimi legyen a végeredmény, aminek történetesen egy létező személy a detektív-főhőse.
Péter: Tulajdonképpen ez inkább Juditnak volt kihívás. Én „csak” leültem vele szemben egy jó kávé mellé, és meséltem, öntöttem rá az emlékeimet szüntelenül. Amit viszont a legjobban élveztem, hogy ezeket az emlékeket, információkat nem kellett szűrnöm, mert nagyon hamar elég komoly bizalmi közeg alakult ki köztünk, ráadásul Judit jó kérdéseket tett fel, hogy még több emléket csaljon elő, így pedig igazán őszintén tudtunk beszélgetni erről a csodálatos időszakról.
Az előzetes sajtóhírek alapján elég komplex lehetett a kötet létrehozása. Hogy képzeljük el a munkafolyamatotokat?
Judit: Először is elolvastam, meghallgattam és megnéztem gyakorlatilag mindent, ami Péterről elérhető volt. A korszakról született bűnügyi és bűnüldözési tárgyú könyveket, cikkeket, podcasteket, YouTube-videókat és egy ládányi személyes iratot, kivágott újságcikkeket és fotót, amit Péter még az aktív évei alatt gyűjtött össze. Csak ezután kezdtünk el beszélgetni, én pedig minden alkalomra konkrét témákkal és kérdésekkel érkeztem, amitől persze – és ekkor jöttek a legérdekesebb infók –, gyakran elkanyarodtunk. Az interjúkat néhány hónapra fel kellett függesztenünk, amíg én az aktuális balatoni krimimet írtam. Aztán, mikor végére értünk a beszélgetéseknek, onnantól ismét önállóan dolgoztam, ami során felvázoltam egy cselekményvázat és dramaturgiai ívet, amit átbeszéltünk mind Péterrel mind a kiadóval, és csak annak elfogadása után álltam neki a könyv megírásának.
Péter: Ahogy említettem, nekem ez jutalomjáték volt.
Mindig is szerettem mesélni a nyomozóként eltöltött időről, most már több mint tíz éve rendszeresen járom is az országot ezekkel az anekdotáimmal.
Egy könyvnél nyilván fókuszáltabban kellett ezt csinálni, nem lehetett csapongani, ahogy élőszóban megteheti az ember, de összességében számomra ez így is felszabadult nosztalgia volt.
Judit, ez a regény némileg eltér a korábbi műveid irányvonalától, hiszen ezúttal részben valós anyagokkal kellett dolgoznod, Péter, te pedig ha jól tudom, ilyen mély betekintést még nem adtál magadról és a munkádról korábban. Ezek alapján számotokra mi a legfontosabb ebben a kötetben?
Judit: Számomra a legfőbb tanulság, hogy igenis – vagy talán mégis – lehet lekötözött szárnyakkal repülni. A projekt elvállalása idején ugyanis még nem volt világos számomra, hogy hogyan tudom majd kivitelezni, hogy krimit írjak Doszpot Péterről, de egyet biztosan tudtam: hogy szakmailag akkora kihívás ez a feladat, hogy mindenképp el fogom vállalni.
Péter: Amikor először felkértek előadást tartani a zsaruéveimből, nem akartam elhinni, hogy ez tényleg ennyi embert érdekelhet, talán azért, mert nekem ezek az élmények annyira természetesek voltak. Most, hogy ilyen aprólékosan újra felidéztük a múltat, rájöttem, hogy az emlékeken keresztül újra átélve még mindig tud izgalmas és egyedi lenni.
Valószínűleg tényleg volt valami „azokban a 90-es években”. Valahogy minden más volt, mint ma, de sokkal maradandóbb.
Ha van ennek a könyvnek egyértelműen megfogalmazható üzenete, szerintetek mi lenne az?
Judit:
Ennek a könyvnek a megírása kapcsán rengeteg valóságos emberöléssel kerültem kapcsolatba, megérezve mögöttük a hús-vér embereket, az áldozatokat és családtagjaikat, a fájdalmukat.
Ez olyan erős hatással volt rám, hogy a könyv premisszája számomra ez, ezért is szól így a kötet elején az ajánlás: “Az áldozatoknak és a családtagjaiknak, akik számára már semmi sem lehet többé ugyanolyan, mint előtte volt.”
Péter: Én nem nagyon kerestem üzenetet benne, ez majd talán inkább az olvasók feladata lesz, az ajánlásunk viszont szerintem önmagáért beszél.
A jövőbe tekintve: a Doszpot nyomoz egyszeri és megismételhetetlen alkalom volt, vagy ahogy manapság krimiknél szokás, látjátok-e reális esélyét a folytatásnak?
Judit: Erre csak az idevágó közhellyel tudok válaszolni: soha ne mondd, hogy soha!
Péter: Ugyanígy gondolom én is, de titkon azért reménykedem!
Kapcsolódó cikkek:
