A svéd mentalista Henrik Fexeusnak egy napon eszébe jutott egy Vincent nevű karakter, aki hozzá hasonlóan előadóművész, a testbeszéd és non-verbális kommunikáció szakértője, csakhogy őt gyilkossággal vádolják. A skandináv krimik egyik koronázatlan királynője, a Fjällbackában játszódó regénysorozatairól ismert Camilla Läckberg pedig úgy döntött, segít megírni régi barátjának ezt a történetet. Könyvtrilógiájuk első két része, A doboz és A szekta már magyarul is olvasható az Animus Kiadó gondozásában, és a szerzőpáros a velük készített interjúnkban többek között azt is elárulta, mire számíthatunk a befejező kötetben – természetesen spoilerek nélkül!
A pszichológusok azt mondják, számos oka van annak, hogy nézőként és olvasóként rajongunk a bűntényekről szóló történetekért: például az, hogy egy kicsit kizökkentenek minket a mindennapjainkból. Szeretünk rejtélyeket, rejtvényeket megoldani, sőt (biztonságos körülmények között) egy kicsit félni, rettegni is, de ezek a sztorik tanulságosak is lehetnek számunkra, főleg nőként, mert segíthetnek abban, hogyan ne váljunk mi is áldozattá. A krimik az empátiánkat is fejleszthetik, miközben próbáljuk megérteni a szereplők motivációját. Na de íróként mi vonz titeket annyira a műfajban?
Henrik Fexeus: Hogy őszinte legyek, számomra korábban ismeretlen volt a műfaj, nem tudtam, mire számítsak, mikor elkezdtük írni a sorozatot. De azt hiszem, két dolog van, amit kifejezetten élveztem benne: az első a rejtvény megalkotása volt, de úgy, hogy összezavarhassuk vele az olvasókat, és ne lehessenek biztosak abban, hogy miben hihetnek. Ez nagyon hasonlít egy bűvésztrükk felépítéséhez, ezért ez komfortos volt nekem. A másik, ami tetszett, az emberek meggyilkolása volt (nevet). Ha kitalálsz valakit, addig kínozhatod, amíg akarod. Nem számít, mivel csak a képzeleted szüleménye. Szórakoztató volt.
Camilla Läckberg: Nos, nekem az egész életemet végigkísérték a bűnügyi történetek. Gyermekkorom óta ez a szenvedélyem és a hobbim, borzasztóan vonz a pszichológiájuk, az emberiség sötét oldala. Ha akad némi szabadidőm, true crime-dokumentumfilmeket nézek, vagy ilyen esetekről olvasok. Krimit írok. Szóval ez a véremben van.
Bár az ismeretségetek sok évre nyúlik vissza, azért aggódtatok, hogy a közös munka a barátságotok rovására mehet, ha az alkotási folyamat feszültté válna. Persze ma már nem kérdés, hogy az együttműködésetek nem okozott konfliktust kettőtök között, sőt, kifejezetten sikeres volt, hiszen kiadtatok egy könyvtrilógiát. Végsősoron miként hatott a kapcsolatoktokra a regények megírása?
Camilla Läckberg: Igen, közel 15 éve közeli barátok vagyunk, szóval elég jól ismertük már egymást, de ezelőtt soha nem dolgoztunk még együtt. Azonban a barátságunk csak tovább mélyült a közös munka által. Olyan oldalát is megláthattuk a másiknak, amelyet korábban sosem, és remekül éreztük magunkat Egyszer sem vitatkoztunk az egész folyamat során, ami szerintem páratlan dolog, és igazán csodálatos.
Henrik Fexeus: Amikor realizáltuk, hogy most 3 könyvet is fogunk írni együtt, fontosnak tartottuk, hogy ne veszítsük el a fókuszt a barátságunkról sem, mert fennállt a veszélye annak, hogy végül „csupán” írópartnerekké váljunk. Úgyhogy amikor találkoztunk, mindig azzal kezdtük, hogy megkérdeztük a másikat, mi történt vele, hogy van a családja?
Camilla Läckberg: Igen, először barátokként beszélgettünk.
Hogyan egészítettétek ki egymást szerzőkként?
Henrik Fexeus: Én azt mondanám, nagyon hasonlóan gondolkozunk. Ha az egyikünknek támadt egy ötlete, a másik mindig tudta, hogyan tehetnénk azt még jobbá. Ha valamelyikünk elakadt, a másik megkereste helyette a kiutat. És mivel egymás rajongói vagyunk, azzal sem volt gondunk, hogy időről időre elismételjük, mennyire fantasztikus embernek tartjuk a másikat.
Camilla Läckberg: Néha azt is nagyszerű volt kijelenteni egymásnak, milyen zsenik vagyunk (nevet). Egyébként kiválóan kiegészítjük a másikat. Henrik inkább strukturált, én kaotikusabb vagyok, de megtaláltuk a középutat ebben.
Camilla, egyszer azt nyilatkoztad, hogy általában a regényeid címét találod ki először, illetve azt, hogy ki és miért követte el a bűntényt. Hogyan, mivel kezdődött el Mina és Vincent története?
Henrik Fexeus: Nos, valójában több különböző kezdete is volt, de először is én álltam elő Vincent karakterével.
Camilla Läckberg: Igen, és akkor meglátogattál engem és a férjemet.
Henrik Fexeus: Meg akartam beszélni Camillával az ötletemet, ami egy Vincent nevű mentalistáról és a családjáról szólt. Azt találtam ki, hogy a férfit gyilkossággal vádolják meg, volt egy elképzelésem egy rejtélyről is, továbbá arról, hogy mi lesz a történet vége. Meg szerettem volna vitatni Camillával, mert azt terveztem, megpróbálom megírni. Ő pedig azt kérdezte, nem lenne-e érdekes ebből írni egy bűnügyi regényt? Aztán megszületett Mina karaktere. Őket alkottuk meg elsőkként. Utána meg már úgy voltunk vele, hogy a francba, ezt tényleg meg kell csinálunk, szóval nekiálltunk, hogy megtöltsük ezt az univerzumot még több emberrel. Szinte laboratóriumi munka volt ez a részünkről, de az, hogy rögtön tudtuk, miként ér véget a harmadik kötet, szabad kezet adott nekünk a kísérletezéshez.
Camilla Läckberg: Egyértelmű volt az irány, merre tartunk.
Henrik Fexeus: Úgyhogy aztán egyszerűen csak felfedeztük az odavezető utat.
Henrik, te magad is mentalista vagy, mint Vincent, aki gyilkossági esetek megfejtésében segít a rendőrségnek. Számodra mi volt a legizgalmasabb abban, hogy megpróbáltad megérteni az elkövetők motivációját Vincent szemén keresztül? Ha jól sejtem, ő többnyire a te munkád szüleménye…
Henrik Fexeus: Nos, nem, mert fontos volt számunkra, hogy az olvasók ne érezzék úgy, Vincentről mindent én írtam, a rendőrökről pedig csak Camilla. Úgyhogy ugyanannyira kivettük mindegyik szereplőből a saját részünk, hogy egyedi hangjuk lehessen. De azt tartottam a leglényegesebbnek Vincent kapcsán, hogy ne egy menő hollywoodi tévés karakter legyen, aki megoldja a bűntényt, hanem reális pszichológiai elemzéseket készítsen és egy valódi, hús-vér ember legyen, aki démonokkal küzd.
Vincent autizmus spektrum zavarral él, Mina pedig a kényszerbetegséggel (Obszesszív-kompulzív zavar, OCD) harcol. Láthatjuk, hogyan küszködnek azzal, hogy kapcsolódjanak másokhoz, de azt is, mennyire nehezen érti meg őket a környezetük. Azért teremtettétek meg őket ilyennek, hogy eltöröljétek az ezekkel kapcsolatos stigmákat?
Camilla Läckberg: Egyszerűen csak szeretjük a furcsa embereket (nevet). Bár Henrik és én is ügyesen színlelünk, igazából mindketten eléggé furák vagyunk. Sokan vannak a társadalomban, akiknek nehézséget okoz, amikor interakcióba kell lépniük másokkal. Az volt az egyik legnagyszerűbb dolog az első regény megjelenése után, hogy rengeteg visszajelzést kaptunk ugyanezt átélő olvasóktól, illetve szülőktől, akinek a gyermeke szociális stigmákkal küzd. Azt mondták, kifejezetten szerethető módon jellemeztük a karaktereinket. Ez azért van, mert borzasztóan szeretjük őket, Vincentet és Minát. Azt hiszem, ez ki is rajzolódik a történetükön keresztül. Velük együtt harcolunk a nehézségeik ellen.
Henrik Fexeus: Ez nem is volt tudatos döntés, nem arról van szó, hogy eldöntöttük: pozitív színben tüntetjük fel őket. Természetes volt, hogy olyanokká váljanak, amilyenek, és az is, hogy a furcsaságukban egymásra találjanak. Nem tudtuk volna másképp csinálni.
Milyen társadalmi kérdések állnak a legközelebb a szívetekhez szerzőként?
Camilla Läckberg: Két fő témám van, amelyhez újra és újra és újra visszatérek. Az egyik a feminizmus, és ami talán ezekben a könyvekben még nyilvánvalóbb, a rasszizmus.
Henrik Fexeus: Ez talán nem is feltétlenül társadalmi kérdés, de számomra a sehová nem tartozás, a beilleszkedés hiányának érzése. Úgy vélem, ez számtalan veszélyes következménnyel járhat az emberi viselkedést illetően, ilyen, amikor valaki rasszistává válik vagy egy szektához csatlakozik, de pusztán az is, hogy rosszul érzi magát az életében. Mindez a sehová nem tartozás érzéséhez vezethető vissza. Én is ebben nőttem fel. Ezért is foglalkozom vele.
Camilla Läckberg: És antirasszista is vagy!
Henrik Fexeus: Igen, az vagyok, de tényleg nem az volt a célunk, hogy feminista vagy faji kérdésekkel foglalkozó könyveket írjunk, egyszerűen ilyen az értékrendünk.
Camilla Läckberg: És azokról a dolgokról írunk, amelyek fontosak nekünk.
A könyvtrilógiátok utolsó kötete még nem jelent meg Magyarországon. Elárultok valamit arról, hogyan vettetek búcsút Minától and Vincenttől?
Camilla Läckberg: Dicsőségesen és látványosan köszöntünk el tőlük (nevet). Hatalmas meglepetéssel készültünk a harmadik regényben, amit igazából már az első és a második könyvben felvezettünk, csak valószínűleg nem vettétek észre. Szerintem a befejező rész a legizgalmasabb mind közül.
Henrik Fexeus: Ahogyan azt már említettem is, krimit írni olyan, mint felépíteni egy bűvésztrükköt. Az utolsó kötet a Mirage (Délibáb) címet kapta, ami svédül illúziót is jelent. És tulajdonképpen végig ezt csináltuk a három könyv során. Az volt az elképzelésünk, hogy amikor valaki elolvassa az utolsó regény végét, akkor bizonyos dolgok egészen új értelmet nyerjenek számára az első és második részből.
A skandináv krimik világszerte óriási népszerűségnek örvendenek. Muszáj megkérdeznem, szerintetek mi a titkuk?
Camilla Läckberg: Ó, én már közel 20 éve próbálom megválaszolni ezt a kérdést, de még mindig csak találgatok. Az egyik tippem az, hogy a 80-as években debütált néhány remek krimiszerző az országban, és ez sokakat arra késztetett, hogy bűnügyi regényeket írjanak, így számtalan nagyszerű szerző született a műfajban. A másik válaszom az lenne, hogy a világ többi részéről rengetegen kíváncsiak Svédországra, mert valamiért úgy vélik, hogy ez egy tökéletes ország – ezért érdekes nekik, hogy a könyveken keresztül mintha bepillanthatnának a svéd társadalom függönye mögé.
Henrik Fexeus: Én hozzátennék ehhez még valamit. Ugyan a krimi műfajában új vagyok, mert főként csak Camilla könyveit olvastam, és azoknak például kifejezetten sajátos a stílusa, ami hatással lehetett a krimiírás skandináv arénájára. Arról van szó, hogy annyira törődik a karaktereivel, a mindennapi dráma ugyanannyira lényeges, mint a feszültséggel teli gyilkosságok rejtélyei. Ez annyira egyedi. Rengeteg amerikai művet olvastam mostanság, de azokra ez nem jellemző. Szórakoztatóak, de a szereplőik nem élő és lélegző emberek.
Camilla Läckberg: Azok inkább akció-orientáltak, nem követhetjük bennük a karakterek mindennapjait.
És mitől válik tökéletessé egy bűntény?
Camilla Läckberg: Ezen is elképesztően sokat gondolkoztam már, és mindig úgy véltem, hogy azok a tökéletes bűntények, amelyeket balesetnek lehet beállítani. Például, én valószínűleg elvinném túrázni a férjemet, aztán már csak egy kis lökés kellene… (nevet) De közben abban a másodpercben gyanússá válnék, amikor megkérném, hogy menjünk kirándulni, mert ilyet soha nem csinálok (nevet).
Henrik Fexeus: Én azt tartom tökéletes bűnténynek, amikor feltűnést kelt a holttest megtalálása, de senki sem érti, hogyan gyilkolták meg az áldozatot.
Végezetül, számíthatunk a jövőben újabb közösen megírt regényekre tőletek?
Camilla Läckberg: Egyelőre nincsenek ilyen terveink, de megtanultuk, hogy soha nem mondjuk, hogy soha. Szóval, ki tudja? Ebben a pillanatban viszont lefoglalnak minket a saját projektjeink. Természetesen továbbra is beszélünk, hiszen barátok maradtunk. Úgyhogy előfordulhat, hogy egy vacsora közben eszünkbe jut majd egy új ötlet Mina és Vincent történetének folytatásával kapcsolatban. De úgy érzem, jelenleg egy kis vakációra van szükségük (nevet).
Henrik Fexeus: Gyakran mondogatjuk, hogy amennyiben Mina és Vincent elmesélne nekünk egy új történetet, jelentkezni fognak nálunk, és megosztják velünk a sztorijukat.
Fotó forrása: Könyves Magazin
Kapcsolódó cikkek:
