Éppen húsz éve jelent meg angolul Cormac McCarthy kultkönyve, a No Country for Old Men. A Jelenkor jubileumi, egyben harmadik magyar nyelvű kiadását olvasva a vadnál is vadabb nyugat legsötétebb zugaiban kalandozhatunk.
A 2023-ban, közel kilencven éves korában elhunyt Cormac McCarthy a 20. század végi amerikai próza egyik utolsó nagy, magányos klasszikusa volt. A bizonytalan kontúrú határvidék plasztikus leírása tette világhírűvé: a Véres délkörök, a Határvidék-trilógia vagy a posztapokaliptikus Az út a déli gótikát, a westernt és a filozófiai példázatot egyéni hangon vegyítette, de jellemző, hogy utolsó műve is képes volt meglepetést okozni.
A Yeats-sort címként viselő Nem vénnek való vidék 2005-ben született, közvetlenül a Pulitzer-díjas Az út előtt: a regény átmenet a klasszikus western-mítosz és a totális apokalipszis között.
A nagyon is komoly tétre játszott macskaegérharc a nyolcvanas évek Nyugat-Texasában, az isten háta mögött játszódik. Llewelyn Moss, a vietnámi veterán vadász egy elpuskázott drogügylet nyomaiba botlik a sivatagban: halottak, fegyverek, heroin és egy táska tele pénzzel. Moss rossz döntést hoz: magával viszi a pénzt, elindítva ezzel a láncreakciót, amelyben vadászból prédává válik. Az ő nyomában jár Anton Chigurh, a szinte természetfeletti képességekkel rendelkező bérgyilkos, és próbál lépést tartani vele Ed Tom Bell seriff is, a fáradt, de sokat látott rendőr, aki alig érti az elszabaduló erőszak logikáját.
A regényt a New York Times annak idején „Texas noir”-ként emlegette, de az újwestern vagy az egzisztencialista thriller megjelölés is pontos.
A szöveg eredetileg forgatókönyvnek készült, és ez a feszes jelenetépítésen, a filmszerű vágásokon is tetten érhető. McCarthy nem magyaráz, nem kommentál, viszont állandó mozgásban tartja szereplőit: bár központozást csak mutatóban találunk, a mondatok mégis könyörtelen áradatként sodornak magukkal.
A történet szinte kiabált a filmvászon után: a Coen fivérek 2007-ben be is mutatták később négy Oscar-díjjal jutalmazott adaptációjukat, amelyben Javier Bardem ikonikus gonosztevőt formált Chigurhból. Különös élmény lehet kézbe venni az új magyar kiadást annak, aki először a filmet látta, mert a regény máshova teszi a hangsúlyokat. Míg a Coenék verziójában a hajsza és a suspense a főszereplő, a könyvfejezetek Ed Tom Bell belső monológjával indulnak: a félbehagyott gondolatok, háborús emlékek és kiábrándult sóhajok felskiccelik a talajvesztett seriff portréját. Számára a történet nem a pénzről, a drogkartellekről és a gyilkosságokról szól, hanem arról, hogy mit jelent megöregedni egy olyan országban, ahol a régi szabályok már nem működnek, az újak pedig még nem születtek meg.
A Nem vénnek való vidék látszólag három férfi története, valójában azonban látkép egy egész országról. Moss a túlélni vágyó kisember, aki hisz abban, hogy ügyességgel és józan ésszel kijátszhatja a rendszert.
Chigurh a tiszta, elvont erőszak megtestesülése, aki egy olyan dimenzióból érkezett, ahol nem ismerik a kegyelem szót. Bell ahhoz a generációhoz tartozik, amelyik még hitt valamiféle rendben, és most dermedten nézi, ahogy a vadnyugat mítoszából csak rozsdás benzinkutak, motelszobák és elhagyott országutak maradnak.
A kietlen tájleírások, a szikár mondatok – itt kell megemlíteni Bart István fordító nevét – olyan képekbe sűrűsödnek, amik meghökkentik az olvasót. Pszichologizálásnak nyoma sincs: McCarthy szereplői nem magyarázzák, miért teszik, amit tesznek, de talán ők maguk sem tudják. A könyv lapjain Mexikó határán járva nézünk szembe azzal, mennyi erőszak, véletlen és kiismerhetetlen gonoszság sűrűsödik a hétköznapi döntések mögött.
Aki belép ebbe a könyvbe, nyugodtan felhagyhat minden reménnyel: ez a vidék talán soha nem is volt igazán való senkinek, mégis benne élünk, akár akarjuk, akár nem.
Kapcsolódó cikkek:
