Zavarba ejtő művel zárult le a június 13-án elhunyt Cormac McCarthy alkotói pályája. Az eredetileg tavaly októberben és decemberben (Greskovits Endre magyar fordításban idén júliusban) megjelent Az utas / Stella Maris regénypár a bűntudat, a gyász és a pusztulás dokumentuma, amely nem követi sem a történetmesélés klasszikus, sem annak posztmodern szabályait, új formát teremt magának, alaposan megnehezítve még a szerző életművét ismerő és a váratlan narratív megoldásokra felkészült olvasó dolgát is. Nem enyhíti a zavart az sem, hogy a legutóbbi, Az út című regénye után tizenhat évvel megjelent munkáját McCarthy érezhetően összegzésnek szánta, közel öt évtizeden át csiszolva a szöveget, amely azonban éppen (talán épp emiatt?) végül mégsem összefoglalás, sokkal inkább törlés lett: a munkásságának a felidézésen keresztüli megsemmisítése.
Mit kezdhetünk azzal nyilvánvaló ténnyel, hogy Cormac McCarthy meghalt? Amikor 2016-ban a halálhírét keltették, a Los Angeles Times nem alaptalanul kommentálta szkeptikusan a hoaxot: „McCarthy túl kemény ahhoz, hogy meghaljon”.
„Régi nyugtalanító kérdések oldódtak fel a semmiben az éjszakában. Az utolsó példány magával viszi az egész fajt. Lekapcsolja a villanyt és vége. Nézz körül. Az örökkévalóság hosszú idő. De a fiú tudta, amit a férfi. Hogy az örökkévalóságnak semmi köze az időhöz.” A 2006-ban (Totth Benedek magyar fordításában 2010-ben) megjelent Az út egy apa és a fia vándorlását követi végig az apokalipszis utáni, hamuval borított tájban. McCarthy saját bevallása szerint a páros dialógusára épülő regényt a kisfiával folytatott párbeszédei ihlették. Talán ezért válhatott az életadásban kibontakozó halál története különösen személyessé, és a szerző korábbi regényeihez képest meglepően szentimentálissá. „Nagyon remélem hogy nem igaz, amit mond szörnyű dolog lenne egy úton járni az utolsó istenséggel, úgyhogy, nagyon remélem nem mondott igazat. A dolgok jóra fordulnak ha már mindenki halott lesz” – mondja egy aggastyán az apának, amikor az felveti, hogy talán éppen az ő fia az az istenség, aki megválthatja az emberiséget. De az már nem derül ki – csak sejthetjük –, hogy Az út valóban megváltástörténet-e, vagy az utolsó emberek balladája, néhány perccel a villanyoltás előtt. Az új mű(vek) irányából nézve inkább az utóbbi:
Az utas és a Stella Maris az apokalipszis előrejelzése és diagnózisa egyben, mintha McCarthy ebben a monumentális szövegben sűrítette volna össze mindazt, amit az emberiség (ön)pusztításáról addig megalkotott.
Alicia és Robert Western az atombombát létrehozó tudóscsapat egyik fizikusának gyermekei, akik az életüket az apjuk fő műve okozta fenyegetés árnyékában élik le, vezekelve azért a bűnért, amelyet sokan hőstettként ünnepeltek. Alicia csodagyerekként már 14 évesen matematikát hallgatott az egyetemen, és nagyjából attól kezdve látogatták a fejében élő lények, kikövezve az útját a Stella Maris pszichiátriai klinikára. Robert (nem elég jó) fizikusból lett autóversenyző, majd egy baleset után hetekig „agyhalott”, hogy az életbe visszatérve a húga nélküli világ ürességével szembesüljön – és készüljön fel a „második” halálára.
Már a névválasztás is jelzi, hogy a két főszereplő egyszerre kevesebb és több egy fiktív szöveg hús-vér létezőjénél. Alicia eredetileg Alice (saját maga változtatta meg a nevét), Robert pedig Bob, és ez a két név a „tudományos narratívák bizonyos kérdéseinek” visszatérő szereplői: az apa matematikai és fizikai feladványok karaktereit látta a gyermekeiben, akiket így nehezen lehet elválasztani a fizikusi munkásságától, végső soron tehát az atombombától. Mintha létezésük a képletekben kódolt pusztítás bizonyítéka, a halál eleven jele lenne.
A vezetéknév még kézenfekvőbb: McCarthy a vadnyugat évszázadainak krónikása. A (Bart István tolmácsolásában olvasható) Véres délkörök bestiális mitológiájától a (Totth Benedek, Szentgyörgyi József és Galamb Zoltán fordította) Határvidék-trilógia melankolikus drámájáig az író bejárta a vérben és mocsokban született ország dicstelen múltját.
Talán nem túlzás ezek után a Western elnevezést a western műfajt új élettel megtöltő szerzőtől önreflexióként értelmezni: a testvérpár a vadnyugat utolsó képviselője, akik távozásukkor ráoltják a villanyt a végtelen határvidékekre.
Hosszan sorolhatnánk az életmű referenciáit, a magány változatos formáitól – ami a The Orchard Keeper című első regényétől kezdve McCarthy állandó témája – a szélsőséges erőszakig – erre a már említett Véres délkörök mellett a Morcsányi Júlia fordította Isten gyermeke a legjobb példa –, maradjunk azonban a legfontosabbnál, a Western testvérek szerelménél. Egymás iránt érzett vonzalmuk nem válik vérfertőző kapcsolattá, de az olthatatlan vágy egy életre megbélyegzi őket, és ebben nem nehéz felfedeznünk McCarthy 1968-as (magyarul ugyancsak Greskovits Endre fordításában, 2019-ben kiadott) második regénye, az Odakint a sötétség narratíváját. Ott Culla és Rinthy tiltott szerelme tragikus módon beteljesül, és a bűnben fogant gyermek elpusztítása nemcsak a pár megbocsáthatatlan vétkét szimbolizálja, de az ember eleve halálra ítéltségét is, ahogy Samuel Beckettnél olvashatjuk: „A nők lovagló ülésben szülnek a sírgödör fölött”.
A még éppen csak megérkezett élet már-már felfoghatatlanul kegyetlen feláldozása (és elfogyasztása) visszatérő téma McCarthy munkáiban, a Véres délkörök vadnyugati tájait végigportyázó brutális gyilkosai sem tartóztatják meg magukat, ha mészárlásról, vagy épp emberevésről van szó. A borzalmak szemtanúja „a gyerek” (eredetiben: the kid), aki szerencsétlen árvaként kerül a martalócok bandájába, és követi őket minden embertelen kalandjukba. Aligha véletlen, hogy Az utas / Stella Maris Aliciáját is egy „Kid”, magyarul ezúttal már „Kölyök” látogatja a hallucinációk főszereplőjeként.
Csakhogy ez a Kölyök, teljes nevén a Kontergán Kölyök már egyáltalán nem emlékeztet a Véres délkörök szereplőjére, ő inkább az abban a regényben megjelenített borzalmak, és azok 20. századi folytatásának elszenvedője. A Contergan néven 1961-ig forgalmazott gyógyszert a csontvelőrák elleni küzdelemre fejlesztették ki, néhány év alatt azonban kiderült, hogy súlyos fejlődési rendellenességet okoz, mire kivonták a forgalomból, csak Németországban mintegy ötezer csecsemő született végtagok nélkül a thalidomid nevű hatóanyag mellékhatásai miatt. Az Alicia fantáziájában felbukkanó Kölyök is ugyanezeket a tüneteket mutatja, uszonyszerű végtagcsökevényeivel megjelenítve a folyamatos fejlődésbe vetett hitet megalapozó tudomány tragikus eredményeit.
És ezzel vissza is tértünk az atombombához. „Akárki készítette a bombát, az fel akart vele robbantani valamit, és biztos vagyok benne, hogy úgy vélte, jobb, ha mi robbantunk, mint ha ők. Akárki volt is az ők” – mondja Alicia a pszichiáterével folytatott beszélgetés során. „Azt hiszem, a legtöbb tudós nem gondolkozik sokat azon, hogy mi fog történni. Csak remekül eltöltik az időt. Mind ugyanezt mondta a Manhattan-tervről. Hogy soha életükben nem mulattak ilyen jól. De aki nem érti, hogy a Manhattan-terv az egyik legfontosabb esemény az emberiség történetében, az nem figyelt. A tűzzel meg a nyelvvel van egy szinten. Legalább a harmadik, de lehet, hogy az első. Csak még nem tudjuk. De megtudjuk majd” – fogalmaz később.
A Stella Maris a matematikai képletektől a világ érzékelésének filozófiai problémájáig jutó fiatal nő és a kezelő orvosának dialógusa, 1972-ből. Nincs leírás, nincs kommentár, csak a szikár szerkezetre egyszerűsített párbeszéd, amelyben a kvantummechanika témája ugyanolyan rendszerességgel bukkan fel, mint a művészetfilozófia, a metafizikai dilemmák, vagy a természetellenes vágy bűne.
Az utas nyolc évvel később játszódik, és a halálból visszatért, a sorsot immár mélytengeri búvárként kísértő Bobby paranoiával, összeesküvés-elmélettel és elviselhetetlen gyásszal zsúfolt történetét beszéli el. Ez a regény már nem pusztán párbeszédekből épül fel, a lényeges információkat mégis a dialógusok rejtik. A homályos hátterű, félárnyékban mozgó karakterekkel folytatott beszélgetésekben körvonalazódik a két testvér tragikus szerelme, a bűnbeesés örökkévaló hajtóereje elleni küzdelem, és a tudomány diadalaként ünnepelt halál mindent felemésztő teljessége.
A 20. és 21. századi amerikai irodalom egyik legjelentősebb alakja az utolsó művével (műveivel) súlyos terhet rakott a vállunkra. A két regény a legtöbb szöveg befogadásával kapcsolatos közmegegyezést zárójelbe téve teremt új szabályokat az elbeszélés és a múlt feldolgozása terén. Úgy alkot történetet az emberiségre leselkedő veszélyekről – vagyis magáról az emberről –, hogy közben folyamatosan törli a hagyományos értelemben vett történet nyomait. És ezzel együtt a saját alkotói nyomait is. Az életművet újra és újra megidéző szövegek az utalásban azonnal kiiktatják a referenciát, mintha minden korábbi mű azért született volna, hogy ez a regénypáros, mint egy telhetetlen fekete lyuk, magába szippantsa azokat.
Gyászmunkája nem mellesleg ellenpontozza a nyár egyik slágerfilmje, az atombomba atyjáról, J. Robert Oppenheimerről készített Oppenheimer című film bornírt narratíváját.
Amíg a Memento, az Eredet és a Batman-filmek alkotójaként ismertté vált Christopher Nolan szuperhősmozit kreált az emberiség történelmének egyik legfontosabb eseményéből, addig McCarthy műve a végső kérdésekkel szembesíti az olvasót.
„Íme egy történet. Az utolsó ember mind közül, aki egymaga áll a világegyetemben, amely sötétül körülötte. Aki mindent egyetlen bánattal bán. Valaha volt lelkének szánalmas és kimerült maradványaiban nem lel semmit, amiből megteremthetne valami szikrányi istenszerűt, hogy az vezérelje őt ezekben az utolsó napokban.”
A kiemelt képen Cormac McCarthy, fotó: Gilles Peress / Magnum
