Ha nekünk szegeznék a kérdést, tudunk-e japánul, a legtöbben határozottan megráznánk a fejünket. Holott ahogyan a távol-keleti életmód és gasztronómia meghódítja a nyugati világot, úgy gyarapodik a mi szókincsünk is, a szusi és a maki mellett olyan hasznos kifejezésekkel, mint az ikigai vagy a wabi sabi. Az ott játszódó regényekből és a szigetországról szóló ismeretterjesztő könyvekből pedig megtanulhatjuk, mi a neve japánul az erdőfürdőnek vagy a cseresznyevirágzásnak.
Yutaka Yazawa: Hogyan éljünk japánul
Végigolvasva a könyvet, Cyrano orr-monológjának az a két sora jutott eszembe, hogy „magamat kigúnyolom, ha kell, / De hogy más mondja, azt nem tűröm el!” Mivel a szerző Tokióban született, majd sokáig külföldön élt, de végül visszatért a szülőföldjére, egyszerre szemléli az országot a helybeli elfogultságával és az idegen távolságtartásával. Előbbi minőségében tehát nyugodtan tehet időnként csípős megjegyzéseket, amelyeket egy külföldi soha nem engedhetne meg magának anélkül, hogy halálra ne sértené a japánokat.
Miközben végigvezet minket életük meghatározó területein, a kultúrától az étkezésen és a családi eseményeken át az ünnepekig, elviccelődhet azon, mennyire vonzódnak honfitársai a robotokhoz, hogy a klasszikus zene szeretetét esetükben leginkább a sznobéria vezérli, vagy hogy az általunk megcsodált modern épületek tervezőit sokszor csak a pénzszerzés vágya mozgatja.
Ugyanakkor személyes érintettsége révén sokkal jobban megérthetjük, hogyan éreznek és gondolkodnak a japánok, mint bármilyen útikalauzból.
Például, ha mi itt, sok ezer kilométerrel odébb azt olvassuk a hírekben, hogy Japánban már megint reng a föld, kitört egy vulkán vagy tájfun pusztít, azt mondjuk, szegények, de szörnyű lehet nekik. A könyvből azonban kiderül, a helybeliek megtanultak együtt élni a váratlanul és drasztikusan változó időjárással.
Egyfelől tisztelik a természetet, ami olyan jelekben nyilvánul meg, mint a Fudzsi iránti hódolatuk, vagy az újabban Európában is ismertté vált erdőfürdő, a shinrin-yoku, valamint a termálfürdők, az onszenek népszerűsége. Másfelől értékelik a természeti csapások közötti nyugalmas időszakokat, és élvezik a mindennapok örömeit, a szerény csendességet hirdető wabi sabi, vagy az életünk valódi értékeinek felismerésére biztató ikigai filozófiájának szellemében. Különleges élmény így kalandozni egy országban.
Ezerarcú Japán – A japán kultúra útikalauza
Szintén távol-keleti utazásra hív ez a Dorling Kindersley-könyv, de nem a bennfentesség, hanem a praktikum és a szakszerűség jegyében. Az angol kiadó köteteibe akkor szerettem bele, amikor a 90-es évek elején elkezdtek megjelenni a Szemtanú-sorozat darabjai. Annyira mások voltak, mint bármelyik gyerekkönyv, amit korábban láttam, hogy lelkes gyűjtővé váltam. Azóta is csodálom a könyveik kiállítását, a jól áttekinthető ábrákat, a magyarázatokat, a gyönyörű fotókat, a tördelést, amelyek igazi műalkotássá teszik a köteteiket, így ezt a modern Japánt bemutató útikalauzt is.
A cím nagyon találó, mert valóban a szigetország különféle arcait mutatja be, az időtlent, a kreatívat, a szórakoztatót, az ízletest vagy az egészségest.
Szókincsünk itt is tovább bővül, ha például a szerzők ajánlására ellátogatunk a modern Japán történelmi szívébe, Kiotóba, ott a rjokan nevű hagyományos fogadóban tatamira terített futonon alhatunk, és szakét kóstolhatunk. De ugyanígy kihagyhatatlannak tűnik a zen kert, az ikebana kurzus, a karaoké parti, a kabuki színház, és a találkozás az otakukkal, azokkal az emberekkel, akik megszállottan érdeklődnek olyan gyerekes dolgok iránt, mint a manga, a babák vagy a videójátékok.
Emellett megismerhetjük Okinava sziget százéves lakóinak titkát: kellemes klíma, növényi alapú étrend, megőrzött aktivitás, és annak a tudata, hogy van miért felkelniük reggel. A legszívesebben máris indulnék, nem feltétlenül halászni Okinavára, bármilyen sokáig él is tőle az ember, hanem inkább zarándokútra a hegyekbe, buddhista templomokhoz és vízesésekhez.
Julie Caplin: Egy csésze tea Tokióban
Mókás megfigyelni, hogy mindaz a tudásanyag, amit az előző ismeretterjesztő könyvekből magunkba szívtunk, hogyan köszön vissza ebben a regényben, fikciós formában. Köszönhetjük mindezt a hősnőnek, a londoni Fionának, aki egy fotópályázat nyerteseként Tokióba utazhat, hogy egy ottani neves művész mentorálása mellett fejlődhessen, és elkészíthesse az országot bemutató sorozatát. Ám amikor leszáll vele a gép, nem a beígért japán szakember várja, hanem régi ismerőse, egykori egyetemi tanára, az ugyancsak neves fotóművész Gabe, akibe tizennyolc évesen halálosan szerelmes volt. Az ügyből akkor nem lett semmi, és bár közben eltelt tíz év, a lány érzelmei újra fellángolnak.
Azt most hagyjuk, vajon dédelgetheti-e felnőtt nő még mindig a kamaszkori szerelmét, mert akkor nem született volna meg ez az egyébként bájos regény. Fiona amúgy eléggé beleragadt a gyerekstátuszba, huszonnyolc évesen is elsőrangú érzelmi manipulátor anyjával él, érdemi pasija sosem volt, és még azt sem tudta igazán eldönteni, mit akar kezdni magával. Viszont ahogy a kezdetben vonakodó Gabe, illetve a jóval készségesebb helyi erők irányításával felfedezi Japánt, lassan felismeri a saját tehetségét, és az önbizalma is erősödésnek indul.
Mivel egy háromgenerációs családnál lakik, a nagymama, a mama és a kamaszlány mind mást és mást mutat meg neki az országból, így vele együtt mi is eljuthatunk hagyományos teaszertartásra, a cseresznyefavirágzás, a szakura ünnepére
vagy a digitális high-tech múzeumba. Közben hőseink természetesen egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és Gabe is belátja, sokkal jobban jár a lánnyal, mint korábbi barátnőjével, a dögös, ámde undok fotómodell Jumival. Minden jó, ha jó a vége, mi pedig azzal tesszük le a könyvet, hogy azért azt a képet, amit a Fudzsinál éjszaka készített a férfiról Fiona, mi is szívesen megnéznénk.