Be kell vallanom, mellettem mindeddig tökéletesen nyomtalanul ment el Harisnyás Pippi története. Pedig könyves gyerek voltam, négyévesen már olvastam, és az általános iskola nyolc évének jóformán összes iskolai délutánját a falusi gyerekek találkozóhelyén, a spontán napköziként működő helyi könyvtárban töltöttem. Ám hiába faltam a könyveket, a svéd gyerekirodalom nem talált utat hozzám, így csak most, e cikk kapcsán mélyültem el Harisnyás Pippi színes, lökött humorú, tanulságos és utánozhatatlanul szabad világában. Elsőre nem is tudtam hova tenni Astrid Lindgren csapongó stílusát. Miután azonban hagytam érlelődni az élményt, megértettem, hogy miért lehet nyolcvan éve töretlenül sikeres ez a kislány.
Astrid Lindgren 1941-ben, a modernkori történelem legsötétebb éveinek kellős közepén alkotta meg Pippi alakját, és kétségkívül maradandót alkotott. A második világháborúnak ugyanakkor – legalábbis közvetlenül – nem volt köze Pippi történetének alakulásához, a bivalyerős és független kislány alakja azért pattant ki Lindgren fejéből, mert saját tízéves lányát akarta szórakoztatni vele, aki egy betegség miatt ágyhoz volt kötve.
Ez a kiindulópont valamelyest magyarázatot is ad arra, hogy Pippi miért olyan, amilyen: az ágyban, betegen alighanem még varázslatosabbnak hangzik az a féktelenség és önfeledtség, ami Pippi karakterét jellemzi.
Pippi teljesen egyedül él, nincsenek szülei – mégsem árva, egyszerűen csak tökéletesen önálló – ebben egyébként hasonlít az ifjúsági irodalom másik gyerekikonjára, Michael Ende Momójára. Egyedül él egy nagy házban, maga főz, ő dönti el, milyen ruhát visel, mit csinál, mikor fekszik le aludni. Egyetlen felnőtt sem – ráadásul, mivel nagyon erős, még a saját teste sem – korlátozza semmiben: elnáspángolja a huligánokat, a hozzá betörő rablókat meg felhajítja a szekrény tetejére. Aki látott már épp csak beszélni és a világot felfedezni kezdő totyogót, amint azt kiabálja a neki segíteni akaró felnőttnek, hogy „én!” vagy „egyedül!”, az tudja, hogy kevés erősebb gyerekvágy van, mint az, hogy képesek legyenek és engedéllyel bírjanak arra, hogy önállóan csinálhassanak dolgokat. Mindemellett Pippinek komoly vagyona is van.
Itt kezd komolyra fordulni a dolog, Pippi pedig nőjogi ikonná nemesül: 1941-ben még igen sok ország volt, ahol a nőknek nemhogy vagyona, de jóformán semmilyen joga nem volt, így ez a saját ingatlannal, vagyonnal, döntési joggal bíró kislány nagyon sok szempontból megelőzte a korát
– alig három évvel az első, cseppet sem feminista egész estés Disney-film, a Hófehérke és a hét törpe után elég éles váltás egy kislány, aki nemhogy nem alélna el holmi hercegi csókoktól, inkább hátrakötözné az engedély nélkül csókolózó ficsúr karját. Pippi ráadásul nem csak ül a babérjain: a játék, a tánc, a szórakozás és a finomságok sütése-főzése mellett társadalmi szerepet is vállal, jelen kötet egyik történetében – Pippi a Komlókertben – például az elharapózott bűnözést számolja fel puszta kézzel, de egyéb történeteiben is rendre az ártatlanok és gyengék védelmezője, és védett, szabad helyzete ellenére mindvégig megőrzi empátiáját. Pippi alternatívát mutat az örökké illedelmes, jó modorú gyerekeknek – és a megfelelési kényszerrel küzdő felnőtteknek.
Kapcsolódó cikkek:
